Az óvatlanság

 

 

Az esztendő a vége felé járt. Az emberek a két legutóbbi kegyetlen tél után nyugtalansággal néztek a közelgő harmadik elé. Ám ennek még nemigen akarózott kimutatnia a foga fehérjét. Mondogatták is a sort álló háziasszonyok: „Bárcsak még így tartana! Alig van szenünk." „Az én szenesem még nem is szállította a tüzelőt. A harmadik emeleti lakónak meg teli a pincéje brikettel." „Van, akinek mindene megvan, a többinek meg semmije sincs…"

Saint-Menoux leszokott arról, hogy számlálja a napokat, heteket. Szemében a naptár nevetséges portéka volt. Hány századot is járt be az elmúlt tíz hónap során? A valóságba a szükség szólította vissza. A pénzből, amelyet a tudós a rendelkezésére bocsátott, alig maradt valami. Ő maga úgy hagyta ott a gimnáziumot, hogy még szabadságot sem kért. Bizonyára törölték is a nyilván- tartásból. Miből fog megélni? Miből tartja el Annette-et, ha majd elveszi?

Még a tudós első halálakor visszaköltözött Boulevard Saint-Jacques-i szobájába, melyet a kísérletek tartamára a villa egyik szobájával cserélt föl. Hogy a legsürgetőbb gondokat elhárítsa, néhány soványan díjazott különórát adott. Legtökkelütöttebb, ám egyszersmind legjobban fizető tanítványa Michelet úr miatt hagyta faképnél. Emez, akin mindinkább erőt vett az agylágyulás, mihelyt otthon tudta szomszédját, képtelen volt megállni, hogy be ne kopogjon hozzá, újólag elpanaszolni a sors igazságtalanságát. Saint-Menoux nem válaszolt; Michelet úr viszont nem tágított, tovább dörömbölt, szólongatta, mígnem Saint-Menoux durván ráförmedt, hagyná békén. Az öreg építész negyedóra múltán újra megjelent.

Saint-Menoux azt forgatta a fejében, hogy elköltözik, ám hasztalanul keresett olcsó szobát. Párizs éppen nagy lakásínséggel kezdett küszködni. Az ifjú tanár összefogott az emelet többi lakójával, s együttesen Blanet asszonyhoz, a hotel tulajdonosához fordultak, hajítsa ki a vén bolondot.

Özvegy Blanet-né naphosszat ott tett-vett kicsiny szalon- hálószoba- ebédlő- fehérneműkamrájában, amelynek üvegajtaja a folyosóra nyílt. Vég nélkül foltozgatta bérlőinek lepedőit, vasalt, hajtogatott, még mosott is a konyhabenyílóban; nem ismert pihenést.

Ritkán mosolygott. Odavolt, hogy nem jut mindenre ideje. Férje halála után kénytelen volt fölvenni egy szobaasszonyt. Ez a kiadás bánatot okozott neki; a bánatból aztán gyakran harapós kedv kerekedett, aminek részint a szerencsétlen, piszkos, sánta és asztmatikus cseléd (Blanet-né úgy hajtotta, mint egy mozdony) itta meg a levét, részint a környékbeli kutyasereg, amely csökönyösen az ő ablaka alá járt vizelni.

A küldöttséget szokásos öltözékében fogadta: a terjedelmes idomait takaró mályvaszínű pongyolában, amelyet egérszürke mocsok ékített az ülep, a könyök meg a hömpölygő keblek tájékán. Megtagadta, hogy kiebrudaljon egy - úgymond - jól fizető urat, akinek csevegését ráadásul ő a maga részéről élvezetesnek ítéli.

- Nem értem, mi kivetnivalót találnak rajta - foglalta össze mondandóját. - Ez egy olyan ember, akinek volt gyerekszobája. Ocsmány dolog volna tőlem, ha elzavarnám.

Saint-Menoux-nak le kellett mondania arról, hogy a szobájában adjon órákat. Házakhoz járt. A metrózás sok idejét elrabolta. A vendéglői étkezések méregdrágák voltak, s a tetejébe még éhen is maradt. Mongent kisasszony a harmadikról háromszázötven frankért megvételre kínált neki egy T - Testimunkás - kategóriájú kenyérjegyet. Mongent kisasszony az elöljáróságon dolgozott. Hamisított jegyeket csempészett a kötegekbe, a jókat pedig eladta. Pierre ötszáz frankért egy kiló vajat vásárolt a tűzifa-kereskedőtől. „Olcsón adom! - mondta a fekete férfi. - Neuillyben nyolcszázat is megadnak érte!" Nyolcvan frankért szerzett be Pierre egy Camembert sajtot a fodrásznál, a sajtosnál meg háromszázért egy pár harisnyát, amelyet nyomban elcserélt a péknével hatvan deka füstölt marhahúsra.

Ily módon egy időre ellátta magát élelemmel. Tapintatból visszautasította Annette-nek szinte valamennyi meghívását. Leckeórái különben is nagyon lefoglalták, úgyhogy mind kevesebbet látta a lányt, s kétségbeesve törte a fejét, mi módon teremthetne elő tisztességes megélhetést a számára. Lehetséges, hogy édesapja sok pénzt hagyott rá. Egy okkal több, hogy ő maga, Saint-Menoux,

Azon a napon, amikor utolsó ezerfrankosát is felváltotta, az az ötlete támadt, hogy újra fölveszi az időszkafandert, amelyhez mesterének végérvényes halála óta hozzá sem nyúlt, s hogy ennek segítségével jut pénzhez. A vibrátor révén besurranhat a páncélszekrényekbe, s könnyíthet tartalmukon. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a Francia Banknak Martinique-ba menekített aranyából szerez egy keveset. De tisztességre nevelték, s lelkiismerete ezt a szót súgta: rablás. Képtelen volt rászánni magát, hogy áthágja az erkölcsi sorompót, amely a becsületes emberek középszerű nyáját a bőségtől elzárja. Úgy vélte, kevésbé lesz bűnös, ha nem a jelenben hajtja végre elképzelését. A jövőből szedni össze ma még érvényben nem levő bankjegyeket értelmetlen dolog lenne, de a múlt csak úgy kínálja a pénzt. A múlt nem egyéb árnyékok és emlékek halmazánál. Egy árnyékot meglopni, egy emléket kifosztani - hát voltaképpen rablás ez?

Három napig tartó őrlődés után, a szükségtől hajtva, rávágta magában: „Nem!" - és hozzáfogott az első kísérlethez. Tervébe beavatta Annette-et. A lány őt nézte, mialatt beszélt. Megborzongott hangja színétől. A szavak értelmére alig figyelt. Mindaz, amit tesz, jó lesz.

Utazása céljául Pierre az 1890-es évet szemelte ki. Ezt a korszakot aranyfényűnek, a Lajos-aranyak zuhatagától csengőnek érezte.

Indulása pillanatában aranyrudakat és pénzoszlopokat képzelt el, degeszre tömött pénzes zsákokat, teli kasszákat. Ám szerfölött logikus képzettársítások révén megérkezéskor a Suzanne nevű szép kokott ölében találta magát; emez éppen négylovas nyitott hintón kocsizott a kalaposnőhöz, szeretőjének, du Bois de l'Orme bárónak társaságában.

A szép Suzanne, hogy ez az ördög megjelent, rémséges sikolyt hallatott s elájult. A báró reszketve állt föl. öreg térdei azonban megroggyantak. Visszazöttyent hát az ülésre, s dadogni kezdett. Hamis fogsora olyan hangot adott, mint csontok, ha összeverődnek. A kocsi hátsó lépcsőjén a két, vörösbe bújtatott lakáj égnek vetette karját, s hanyatt esett. A kocsis hátrafordult, eltátotta a száját, a lovak közé vágott, majd megállította őket, leugrott a bakról, s uzsgyi, elfutott. A lovak békésen keresztbe álltak az úttesten, minélfogva a Rue du Faubourg Saint- Honorén egyetlen szempillantás alatt készen volt a forgalmi dugó.

Saint-Menoux érdeklődéssel nézegette az alélt széplányt, akinek öltözéke egy hosszú, halványkék - s most a kebléig fölcsúszott - szatén kehelyszoknya, valamint egy sonkaujjas, magas nyakú fehér tüllblúz volt. Hasát élénk kék bársonycsokor díszítette. Álla alatt ugyanilyen színű bársonyszalag rögzítette egészen összevissza fodrozott, halványkék tüllből készült, félig kalap, félig sapka fejfedőjét, amely alól ezer szőke hajtincs pöndörödött elő.

Egynegyed szemét - feje a vállára billent - kinyitotta, majd sietve megint lehunyta. Egészen kicsike szája volt, fitos orra és masszív üzletasszonyálla.

Saint-Menoux bájosnak találta, rámosolygott, s nekifogott, hogy megszabadítsa kézitáskájától, gyémánt karperecétől és néhány kisebb gyűrűjétől. A báró igyekezett összeszedni a bátorságát. Saint-Menoux úgy visszakólintotta az ülésre, hogy a cilinder parókástul leesett a fejéről. A báró feje búbján rózsaszínű dudor volt látható.

Elborzadt asszonyok csüngtek ki fűzőrepedtéig az ablakokból, a rabló felé mutogattak, és segítségért kiabáltak. A Rosandrée divatszalon egész háza népe az ablakkeretekben csiripelt. Az első varrónőnek, a nagydarab barna Julie-nek kioldozódott a kontya. Haja a félemeletig omlott alá. A leállt fogatok lovai kapáltak, patkók csattogtak, ostorok pattogtak, a kocsisok káromkodtak, a járókelők tömeggé verődtek. Két potrohos rendőrposzt loholt arrafelé komótosan. Egy szőke bajszú dragonyos főhadnagy, oly szép, akárha festve volna, fölugrott a kocsi hágcsójára. Abban a minutumban, hogy kezét már- már a gonosztevőre tette volna, emez eltűnt. Az egész utca felkiáltott. Egy percen belül húsz különböző leírás kelt szárnyra a banditáról, föltűnéséről és távoztáról. Lurin asszony, a kalaposnő, hóna alatt két kerek dobozzal, Gaston, a kis fehér képű cukrász, fején lapos kosarával, Adél, a dada, aki egy rózsaszín szalagokkal agyoncicomázott fonott gyermekkocsit és benne két ikerfiúcskát sétáltatott, Ferdinánd, a vándorfényképész, meggörnyedve készülékének, háromlábú állványának, kazettájának, valamint tulajdon bajszának súlya alatt. S további négyszázhuszonhét személy sietett ügyfeleihez, szüleihez, barátaihoz és ismerőseihez, hogy megvigye nekik a meghökkentő újságot.

A gáláns tiszt kitette a báró roncsait a járdára, magához térítette a széplányt, s hazafuvarozta. A rendőrőrszemek akkor futottak be, amikor már minden lezajlott. Két ronda, fókaképű, kerekkalapos rendőr bezsuppolt egy Odette nevű, filléres lotyót, akinek e polgári negyedben való jelenléte valósággal botrányszámba ment.

Saint-Menoux végighaladt a Rue Royale-on és a körutakon. Az utca látványa földerítette. A teltkarcsú nők aprókat lépegettek s mosolyogtak. Hegyes válluk, elegáns termetük, feltűzött hajuk ormán fészkelő pici kalapjuk vidám, élénk alakot kölcsönzött nekik. Némelyek, hogy jobban kiléphessenek, felcsippentették szoknyájukat, hogy bokájuk kivillant. A cilinderes, szűk pantallós urak utána fordultak e látványnak, s megpödörték a bajszuk.

A gyalogosok az úttestet meg a járdát egyaránt igénybe vették. Alig-alig zavartatták magukat a ráérős fiákerektől. A kocsisok borsos bókokat eregettek a nők s szívélyes szitkokat a férfiak felé. Bútorokként fényesre subickolt nagyúri batárok gördültek könnyedén az összeillő - és tomporgömbölydedségben a nőkkel vetekedő - lovak nyomában. Az útburkolaton lócitromok gőzölögtek.

„Íme, a boldog emberek - gondolta az utazó. - A távoli jövőben kutattam a boldogságot, s az mögöttem volt…"

Néhány pillanatra megfeledkezett expedíciója önző céljáról, s nekifogott a főváros alaposabb megismerésének. Kisvártatva megváltoztatta vélekedését. Amit az úri negyedekben talált; az nem boldogság volt, hanem valamely, a férfiakat az asszonyok színvonalára züllesztő felületesség és sekélyesség.

Az urak divatról, lovakról, színházról fecsegtek, és előre gyártott elmésségeket szajkóztak. A bútorokkal telizsúfolt és több rétegnyi kettős függönnyel elzárt lakásokat az örökös házasságtörési drámák rázkódtatták meg.

A munkáskerületekben nagy volt az ínség. A születőfélben levő ipar mindinkább letörte a munkabért. Egy sötét helyiségbe jutva, Saint-Menoux megállt. Hörgés hatolt a fülébe. Az utazó az ágyig siklott, s megpillantott egy emberpárt, amint a lógó belű matracon a halált nyeldeklik tátott szájjal. Négy félmeztelen gyermek vergődött erőtlenül a fekhelyül földre terített, mocsoktól ragacsos rongyokon. A szoba egyik sarkában faszénkályha izzott, s döntötte émelyítő, a falakat lassú áramlással verdeső mérgét a sötét levegőbe.

A rozoga ágy szélén heverő anya riadtan nézte, hogyan ereszkedik a halál mindjobban gyermekeire. Óriási, ijesztő szeme visszatükrözte a melegítőtest kis rózsaszín fényét. Szakadt ingéből elővillant csont és bőr válla. Zöld haja hegyes fürtökben tekergett a matrac peremén. Erőtlen karja kilógott az ágyból. Ujja bögyét a legkisebb, a legkedvesebb gyerek fejéhez érintette. A kisfiú már nem lélegzett. Kicsiny, szürke karja az elnyugodott test mellett pihent. A fal mellett a legidősebb kislány levegő után kapkodott, gönceit tépdeste, föltárva az éhezéstől fonnyadt nyakát. Mellette egy nagyobb fiúcska sírt. Nővére a karjába vette, majd elengedte. Lassan már meglelte a pihenést.

Az apa hanyatt fekve, nyugodtan, egy halott madár könnyűségével bámulta a lyukas plafont, a koszos levegőt, az éhséget, a mindennapok borzalmát. Mindez végre, végre a múlté…

Saint-Menoux kis híján engedelmeskedett első reflexének, mely azt súgta, hogy nyisson ajtót-ablakot, bocsássa be a tiszta levegőt, hajítsa ki a kályhát, mentse meg ezeket a szerencsétleneket.

Hanem az ablak egy zöldes udvarra nyílt, tíz ajtó pedig egy fekete folyosóra.

Saint-Menoux lassan térült-fordult a halálos gőzök közt, az elnyúló testek fölött, majd nagy lendületet vett, s nyílegyenesen fölemelkedett - a roskadozó emeleteken, a csálé bútorokon, a borízű veszekedéseken és üres tányérokon keresztül - a kék ég felé. Nem volt joga megfosztani e szerencsétleneket szabadulásuktól.

„Mindez különben sem egyéb emléknél - morogta magában. - Ezek az emberek már ütvén éve halottak…"

Megrázkódott, megfogadta, hogy többé nem lágyul el olyan látványok hatására, melyek végtére is csak emlékképek, s elhatározta, hogy nyomban nekilát a komoly munkának.

Megfürdött az ég, kékjében, lemosta magáról az imént keresztülszelt nyomorúság bűzeit, azután lemerült egy, a Tőzsde közelében levő utca felé. Belépett egy nagy, bankba. A kopasz pénztáros éppen Lajos-aranyakkal teli zacskókat rakott a páncélszekrénybe. Saint-Menoux keresztülsiklott a rácson, megvárta, míg az embert a pénztárablakhoz nem szólítják, akkor kikapcsolta a vibrátort, s átrámolta a páncélszekrénybeli zacskókat a saját iszákjaiba.

A pénztáros annyit észlelt, hogy ügyfele eltátja a száját, kerekre nyitja a szemét, s olyan elképedt arcot vág, mint a gyerek, amikor először lát négert vagy zsiráfot. És ez az ember olyasmire meredt, ami a pénztárban, az ő háta mögött történik! Visszafordult hát, s rémülten tapasztalta, hogy a két lidércnyomás egyike, melyek harminc éve kísértenek álmában, íme, bekövetkezett. Az egyik ilyesfajta álom szörnyű dolgot festett a falra: hogy téved. Szünet nélkül elszámolja magát. Minden kifizetésnél tíz arannyal többet ad. Újra átszámolja az oszlopokat. Tízet számol, s közben tudja, hogy tizenegy arany van ott. És a kassza vére - az ő tulajdon vére! - így folyik el csöppenkint a rács előtt nagy sebességgel elvonuló jókedvű ügyfeleknek, e vidám vámpíroknak markába.

A második lidérces álomban egy ördögi rabló szerepelt: fittyet hányt zárakra és felügyeletre, s az ő orra előtt, a szeme láttára fosztotta ki a páncélszekrényt, ő megbénul, képtelen megakadályozni a másikat abban, hogy magához ne ragadja a szép, dagadt zacskókat. Homlokán végigömlik a veríték, ő felnyög. Sír. A rabló vigyorog, jóízűen elropogtatja, mintha pasztillák volnának, a Lajos aranyakat, s akkora hassal távozik, akárha terhes asszony lenne.

Mindkét álom ugyanúgy végződött: az igazgató a bűnös pénztáros hatvankét frank ötvenes fizetésének felét mindörökre levonja, azon kívül bepereli őt, miután előzőleg még ki is rúgta.

Pusztán egy lidérces álom egyesíthetett magában, hogy az ő szívét még inkább megtiporja, ilyen ellentétes mozzanatokat. Az éjszaka kellős közepén remegve ébredt, majd szinte szétvetette az öröm, amint rájött, hogy mindez csak ködkép volt. Ezeket az éjszakai felébredéseket rendszerint kamatoztatta is, az éjjeliedényhez járulva. A hajcsavaróktól alig látszó felesége hátrafordult és morgott: „Megint túl sok levest ettél."

Ennek a férfinak a pénztárrekeszben való jelenléte olyan képtelen volt, hogy a derék ember megnyugodott. „Most is álmodom" - gondolta. Ám minthogy ettől a megállapítástól nem ébredt föl, ráébredt, hogy ébren van, s azzal máris reszketett. Körös-körül a rácsok mentén már a többi bajuszos alkalmazott is ágálni és kiáltozni kezdett. Húsz ügyfél tapasztotta szakállát a pénztárablakhoz. A pénztáros visszanyerte lélekjelenlétét, s ekként gondolkodott: „Nem tudom, mi módon került ide be, de hogy innen ki nem juthat, annyi szent." Ezzel már a szava is megjött; nagyot ordított: „Ajtót lezárni! A kezemben van!"

Kihúzott egy fiókot, forgópisztolyt szeglett a betörőre, bátran odalépett hozzá, bal kezével megragadta a csuklóját, a másikkal pedig melléhez nyomta a fegyvert.

-      Fel a kezekkel! - kiáltotta.

Keze a semmit markolta, körmei a tulajdon tenyerébe vájtak. A rabló kámforrá lett.

„Ah - sóhajtott föl kéjesen a pénztáros -, hát mégiscsak álom volt!" De üres páncélszekrényének megpillantása ismét rémülettel töltötte el. Meg is tapogatta a széfet. Hidegnek, megbízhatónak, valóságosnak érezte. Egész életének minden fizetése kevés volna, hogy visszatérítse, ami itt eltűnt. Halántékához emelte a revolvert. A regényekben olvasta, hogyan lyukasztják ki koponyájukat a gyalázatba esett bankárok. Revolvere nagy volt, a feje kicsi. A golyó minden nehézség nélkül fúrta keresztül, s a mennyezetbe vágódott, miután lyukat ütött a gázvezetékbe, mely tüstént sziszegni kezdett.

 

Saint-Menoux még ezen az estén elment az Operába.

Ott a Faustot játszották, gálaelőadásban, egy, a kínai gyerekek segélyezését célzó misszionárius akció javára.

Faust tata hiába faggatja a természetet és a teremtőt, a nézők közönye teljes. Akik itt vannak, magukat mutogatni jöttek. Párizs legszebb vállai vannak jelen. A férfiak némely merész ruhakivágásba sandítanak. A lornyonok nem a színpadot, hanem a páholyokat vagy a földszint első sorait veszik célba.

Csinnadratta a zenekarban. Faust végül is megidézi Mefisztót. Szenzáció! Újdonság! Merészség! Egyszerre két ördög jelenik meg a színpadon, balról egy vörös, jobbról egy zöld. A nézőtér tapsban tör ki. A rendező széles gesztusokkal és hangtalan szavakkal szapulja két díszlettámaszték közül a betolakodót. A karnagy, aki egy pillanatig tanácstalanul állt, ismét belekavar a zenébe. A zöld ördög eltűnik, mintha ott sem lett volna. Bravó! Hogy volt! Elragadó! A trükk pompásan sikerült. Hogy mit is jelent, nem tudni. De ezt nem is igényli senki. A jelenlevő nézők még sosem fárasztották magukat valaminek a megértésével. Majd másnap elolvassák az újságjukban, amit erről tudniuk kell…

A zűrzavar elültével Faust tovább folytatja párbeszédét az igazi Mefisztóval, akit Bernard-nak hívnak, s ízületi csúzban szenved.

Kölcsönös udvariaskodásukat hangos kiáltás zavarja meg. A zöld ördög lángként csapott föl a bérindoli nagyhercegné proszcéniumában. A főúri özvegyet hetven esztendő okos bujálkodása ma is meglehetősen jó karban tartja. Vénséges bőre sok más eleven bőrhöz hozzádörzsölődött már: simákhoz és szőrösekhez, hercegekéhez, kubikusokéhoz, heves csendőrökéhez, illatosított kardinálisokéhoz, mosdatlan művészekéhez és sajt- szagú pásztorkölykökéhez. Hanem az ördög még hiányzik gyűjteményéből. A nagyhercegasszony megborzong, látva, hogy amaz feléje nyújtja zöld kezét. Ám az ördög csupán gyémánt nyakékére pályázik. A nagyhercegné megkarmolná, de keze a semmibe kap.

Minden néző talpon terem. Tíz egyenruhás tiszt sürgölődik a nagyhercegné körül, aki bérindol nyelven ócsárolja őket. Mefisztó, kihasználva, hogy a közönség figyelme másra terelődött, megmasszírozza a térdét. A terem fölmorajlik. A zöld fantom újra megjelent, ezúttal az öreg Fortoni páholyában. A nevezetes szíverősítő feltalálója sosem mozdul ki hazulról Európa minden híres palotájában ismert elixírjének néhány mintatégelye nélkül. Remegve előhúz hát zsebéből egy lapos üveget, s odanyújtja a jelenségnek, aki menten szét is zúzza a kínáló kopasz kobakján. A feltaláló visszarogy székére, hagyja, hogy megfosszák gyémánt plasztron- és mandzsettagombjaitól, s kénytelen végignézni, amint támadója birtokába veszi a hitvese kissé hájas nyaka körül parádézó ötsoros gyöngy nyakláncot. Bátor férfiak betörik a páholy ajtaját. A rabló leugrik a földszintre. A nézők üvöltve ugranak félre, de ő röppályájának felén eltűnik, semmivé foszlik valahol az erkély meg egy zsöllye háttámlája között. Irtózat fut végig a jelenlevőkön. Negyven nő elájul. A többiek sikoltoznak, a kijárati ajtók felé törtetnek, nyomakodnak, karmolásznak. A férfiak jobban tolakodnak náluk, rátaposnak a fölbukó nőkre, elkapják a kontyukat, letépik ruháikat és cicomáikat, s fűzőzsinórjukba kapaszkodnak görcsösen.

Néhány személynek sikerül kicsúsznia a pánik eldugaszolta ajtókon; ezek aztán kitárt karral, mintha vakok volnának, támolyognak le a nagy lépcsőn, ki az épületből, s dülöngélve vesznek bele az éjszakába, ahol Zölden, szomorúan imbolyog a gázlámpák lángja.

 

Néhány hasonló kiruccanás után Saint-Menoux valóságos kalózkincset mondhatott magáénak, hárombőröndnyi ékszert, aranypénzt és kiskanalat. A jövendő biztosítva volt.

Egy délután, újabb utazásból hazatérve, már nem tudta, hová is tegye zsákmányát. Úgy ítélte, hogy eleget szerzett, s hogy ettől fogva immár semmi sem állja házassága útját. Kisétált Párizsba. A langyos március szelíden, simogató fényben ragyogott. A rakpartok mentén a fák fölnyújtották ágaik rügyekkel ékes csipkézetét az ég felé, mely halvány volt, akár egy merengő lány szeme… a dundi verebek nemigen zavartatták magukat a közeledő léptek hallatán. A lassú víz egy uszályt ringatott. Túl a Pont au Double-n, a szépsége teljes súlyával könnyű ködben ülő Notre-Dame pontosan olyannak látszott Saint-Menoux szemében, mint amilyennek az utazó ötvenhárom évvel és két órával korábban látta. Az éppen csak valamicskével sötétebb kőpanoráma éppen úgy rajzolódott ki a régihez hasonlóan szelíd égbolt hátteréből.

Ha a díszlet nem változott is, az embereken annál kínosabb átalakulás volt megfigyelhető. Gondterhelt arccal, hajlott háttal, fakó tekintettel jártak-keltek a lágy, kora tavaszi levegőn.

Az 1890-es tömeg mosolyának látványa nélkül Saint-Menoux aligha vette volna észre az 1943-as tömeg fintorát, s aligha figyelt volna föl az automobil korszak embereinek görcsös vonásaira.

Körötte az asszonyok sietve jártak; egymásra alig pillantva loholtak gondjaik után.

Pierre lehunyta a szemét, s barátságos képekben idézte föl a legutóbb földerített időszak emlékét. Arra gondolt, hogy mulatságos dolog lenne odavinni Annette-et nászútra. S ha a fiatalasszony jól érzi ott magát, ki akadályozhatja meg őket abban, hogy mindörökre le ne telepedjenek ott? Az ifjú tanár úgy vélte, hogy ha a mások boldogságán fáradoznia nehéz is, legalább a sajátját megalapozhatja a rendelkezésére álló javak révén.

Gépiesen matatott egy antikvár könyvárus ládájában. Az egyik cím megtetszett neki: A Zöld Ördög rejtélye. Belelapozott az elsárgult lapú füzetbe. Alig olvasott el két oldalt, máris száz garast nyomott a kereskedő markába, s elrohant, hogy beüljön a legközelebbi kávémérésbe, folytatni az olvasást. Az 1890-es évbeli tulajdon megjelenéseinek története volt az, egy korabeli író tollából, őt magát - háromszor akkorának, mint amilyen, akkora szemüveggel, mint egy autó fényszórója - egy skicc ábrázolta, amint éppen a bérindoli nagyhercegnét fojtogatja.

-    Julot! - kiáltotta oda a tulajnő a kisfiának, aki az asztalok alatt mászkált. - Ha megint elszakítod a nadrágodat, odaadlak a Zöld Ördögnek!

 

Saint-Menoux hét délutánt töltött a Nemzeti Könyvtárban. Nem kevesebb, mint hatszáz olyan művet talált ott, amelyet a Zöld Ördögnek szenteltek. Újságírók, tudósok, orvosok, bűnügyi szakértők iparkodtak megvilágítani a szóban forgó jelenések és rablások rejtélyét. Némelyek fekete mágiát, mások szervezett bűnszövetkezetet emlegettek. A szerzők a szabadkőművességet, a jezsuitákat, a Fekete Kéz bandát okolták. Az ifjú tanár rádöbbent, hogy a Zöld Ördögről jóval többet beszéltek, mint a guévaudani állatról vagy Mandrinről vagy Cartouche-ról, s hogy ez az ördög nagyobb helyet vívott ki magának a néphagyományban, mint a mumus. Az 1890- es esztendő minden megtorlatlan gyilkosságát az ő számlájára írták, s éppígy tettek némely eltűnéssel és gyermekröptetéssel is. Ő volt, aki a bőröndöt elküldte Goufénak; ő táplálta a puyi böjtös asszonyt, aki azt állította, hogy hat éve nem evett; ő fúrta meg a Chaptal fivérek léghajóját, amikor az a négyezer háromszáz méteres magasságot elérte. Ő sugalmazta a május elsejei tüntetéseket; ő volt, aki a fedélzetről kevés híján tengerbe lökte Sadi-Carnot elnököt, amikor az Toulonban megszemlélte a hajórajt; ő rontotta el a normandiai boralmatermést, s bocsátott a Délvidékre akkora esőzést, hogy hét megye víz alá került.

Egy királypárti szerző azt állította, hogy a Zöld Ördög álruha a Köztársaság egyik nagy személyiségét rejtette. Ezzel volt a szerző szerint magyarázható, hogy az illető megúszta büntetés nélkül. A párizsi érsek nagy pompával exorcizálni ment egy kolostorba, melynek apácái minden éjjel rózsaszínű, vörös fejű ördögöket láttak az ágyuk alatt. A Comédie Frangaise egyik naivája kijelentette, hogy a Zöld Ördög erőszakot tett rajta; egész Franciaország várta, hogy három hét múltán kibocsássák a bulletint, amely e nász következményeit adja tudtul. A dátum elmúlt. Semmi kétség! A Zöld Ördög utóda megfogant. A magányos hitves egy Musset-darabban elájult, s egy színházi gépmester karjában rókázni kezdett. Három nőgyógyász jött megvizsgálni. Klimaxos volt.

Hanem aztán Saint-Menoux a szó legszorosabb értelmében nem kapott levegőt, amint a Matematikai Közlönyben a következő című értekezést pillantotta meg a saját neve alatt: „a mértani haladvány a kollektív hallucináció és a hírnév kialakulásában, avagy a Zöld Ördög esete." Ez a lap 1938. novemberi száma volt. Emlékezett, hogy ebben a lapszámban egy, a hármas számról szóló fejtegetést tett közzé. Hazatért, kikereste a cikket a gyűjteményből. Ott is a Zöld Ördög szerepelt. A „hármas szám" nem volt sehol. Végigolvasta a kollektív hallucinációnak szentelt okfejtést, s igen jónak találta. Igyekezett emlékezetébe idézni, mit is írt a hármas számról. Ez egészen elhalványult elméjében. Ezzel szemben már kezdett emlékezni arra, ahogy a hallucinációról szóló tanulmányon dolgozik…

Összerázkódott, hideg vízbe mártotta arcát, s azon volt, hogy különválassza a régi emlékeket az újaktól. De a régiek szétfoszlottak.

Elhatározta, hogy fölkeresi Annette-et. A lány mosolya, karjának langymelege majd visszaadja nyugalmát. Annette természetes és egyszerű, mint a virágok. Annette mellett semmit sem tart bonyolultnak vagy nehéznek. A kusza látszatok elillannak, s nem marad meg más, csupán a lényeg.

A lány tárt karokkal fogadta, s így szólt: „Vártam."

Életének minden órájában várta, türelmetlenség nélkül. Azt mondta magában: „a menyasszonya vagyok. El fog jönni." Az ablakhoz ült, s kibámult a fákra, melyek mögött a fiú, valahol nagyon messze, élt.

Emez most a lábához kuporodott. Hosszú, behajlított lábszárán a két hegyes térd jobbra-balra meredezett. Pierre szikár markába fogta Annette lágy kezét, sorra csókolta mind a tíz ujját, majd együttesükbe merítette homlokát. Ádámcsutkája föl-le ugrált a nyakán. Fölsóhajtott, fejét a lány ölébe hajtotta. Minek itt töprengeni? Boldog volt.

 

Az alábbi következtetés kínálkozott Saint-Menoux-nak: az ő múltbeli beavatkozásai átalakították az egész időt, amely e múltat a jelennel összeköti. A Zöld Ördög, amely alig néhány hete, az előző évszázadban tett utazásai alkalmával keletkezett, immár ötven éve létezik a világ emlékezetében.

Az ifjú tanár e fölfedezéstől izgalomba jött. Elhatározta, hogy újabb kísérletet tesz, mégpedig ezúttal alávetve magát a tudományos kutatás szigorú törvényeinek. A Nemzeti Könyvtárban laponként lefényképeztette Chamayou kanonoknak, az Akadémia tagjának egyik korrekt munkáját. A szerző elsorolja a Zöld Ördögnek valamennyi olyan megnyilatkozását, amelynek legalább négy tanúja volt, s egy-egy fejezetet szentel e megnyilatkozások mindegyikének. Saint-Menoux minden könyvoldalról két - a Nemzeti Könyvtár pecsétjével ellátott - fényképmásolatot készíttetett. Az egyik példányt otthonában helyezte el. Éppen kilépett hoteljából, hogy a másikat az Essaillon-villa valamelyik noelit kamrájába zárja, amikor a járdán Michelet úrba ütközött.

Az építész megragadta a karját.

-     Ah, Saint-Menoux úr! - szólt. - Menynyire örülök, hogy találkozunk!

Szeméből könny szivárgott. Nyaka csak úgy lötyögött a piszkos gallérban. Kis kecske- szakállából a szőr a bekecsére hullott.

-     Saint-Menoux úr - folytatta bocsásson meg, amiért egy szívességet kérek öntől. Nyolcadika van, s nekem már elfogyott a félhavi kenyérjegyem. Nem tudna nekem tíz-húsz deka kenyeret kölcsönözni? Hisz tudja, olyan drága minden! Én szinte csak kenyeret eszem, és sosem lakom jól.

Hüvelykujjával megtörölte a szemét, szipogott.

-     Hogy az ember arra szorul, hogy így könyörögjön alamizsnáért! Hát nem siralmas ez? Mit szólnának a szüleim, ha élnének? Képzelje, Saint-Menoux úr, ők még a Madeleine-templomban esküdtek!

Saint-Menoux fölriadt álmodozásából, s jobban megnézte az építészt. Emez igencsak lesoványodott, s húsz évet öregedett. Szinte elveszett a ruhájában. Az ifjú tanár szánakozva, de sietősen odanyújtotta neki kenyérjegytömbje felét, s odébbállt. Alig fordított hátat, amikor Michelet úr már bevágódott a kávé- és tüzelőmérésbe, s a tulajnak adta koldulása gyümölcsét. Az auvergne-i fél kiló kenyérért egy kávéscsészényi békebeli pernod-val fizetve váltotta be jegyeit.

 

Bizonyára e találkozás öntudatlan emléke határozta meg annak az újabb utazásnak az irányát, amelyre Saint-Menoux ugyanezen a napon indult. A Rue de la Paix egyik ékszerészét szándékozott kifosztani, s utánanézni, vajon ezt az újabb jeles hőstettet is megörökítette-e Chamayou kanonok könyve s a róla készített felvételek sora. Távozáskor erősen rágondolt az ékszerészre, kinek üzletét korábbi földerítő útjain látta. Tudatalattija azonban a második kerületi elöljáróság anyakönyvi hivatalába juttatta. Abban a pillanatban ért oda, mikor a fekete kabátos, fekete szakállas anyakönyvvezető az előírás szerint megkérdezte a menyasszonytól: „Angélique Martin-Marin kisasszony, elfogadja-e Anselme Michelet urat férjéül?"

Az igen izgatott fiatal lány fölvetette fátyolos fejét, hogy igennel válaszoljon. Ám a tüllszövedéken keresztül nem a fekete anyakönyvvezetőt, hanem a Zöld Ördögöt pillantotta meg. Eltátotta a száját, lába a földbe gyökerezett. A jelenés így fordult a vőlegényhez: „tehát ön az, Michelet úr? Jól ismerem a fiát!"

Saint-Menoux egy kissé ösztövérnek, ám sápadtságában megindítónak találta a menyasszonyt. Nem késlekedett tovább, elillant a falakon keresztül.

Az ékszerüzlet, amelyre a hálóját kivetette, Gaston Roulet úré, a világ egyik legnevesebb drágakő-szakértőjéé volt. Az ékszerész éppen pultja mögött állva vett egyenkint szemügyre ül pazar gyémántot, amelyet egy pretoriai ügynök ajánlott neki megvételre. Gaston Roulet úr közel járt a hatvanhoz. Középen elválasztott, ritkás, letapasztott haja és hegyes, pödrött bajsza némiképp természetellenesen feketéllett. Roulet úr fölsóhajtott a gyönyörűségtől: ez a tizennyolc karátos gyémánt valóságos kis csoda. Kivette szemgödréből a nagyítót, s letette a követ.

-     Megveszem a tételt - mondta a délafrikainak.

Ebben a szent minutumban a két férfi közt meglebbent a levegő. Egy hatalmas zöld kéz siklott kettejük közé, s félkörívet írva le a pulton, rácsukódott a gyémántokra.

-     A Zöld Ördög - hebegte Roulet úr.

William Dubington Londonból érkezett.

Sosem hallott erről az ördögről. A jövevényben csupán egy közönséges betörőt látott. Mint drágakőügynök, sosem utazott fegyvertelenül. A Fokföldön rakodómunkásként töltött kamaszkora óta megőrizte brutális modorát és a lőfegyverekkel szembeni megvetését. Zakója belső zsebéből előrántott egy jókora kést, s hasba döfte vele Saint-Menoux-t. Emez hátraszökkent, s ily módon elkerülte az azonnali halált. Hanem a kés hegye alulról fölfelé, mintegy tíz centiméter hosszan fölhasította szkafanderét, s a köldök tájékán megkarcolta a bőrét.

A fiatalember elsápadt félelmében. Ez katasztrófa. Sem a vibrátort, sem a visszatérítő gombot nem használhatja, míg holmija rendbe nem jön, különben ugyanaz a sors vár rá, mint szerencsétlen mesterére.

Az ajtóhoz ugrott abban a reményben, hogy eljuthat valamely elhagyatott zugba, ahol zavartalanul nekiállhat a foltozásnak. Az afrikai a nyomába eredt, „Fogják meg! Tolvaj!"-t kiáltozva a földkerekség valamennyi nyelvén.

A Zöld Ördögnek és a nyomában szelindek módra ugató vörös hajú őrjöngőnek az Avenue de l'Opérán való megjelenése szenzációt keltett. A kocsisok lovaik közé csaptak, a nők pedig térdükig gyűrték szoknyájukat, hogy gyorsabban eliszkolhassanak. A muffokból a vakarcs ölebek, ahányan csak voltak, kicsaholtak. A bátrabb férfiak az üldözőhöz csatlakoztak. A zsakett szárnyak csak úgy röpdöstek a szélben. Az úttesten cilinderek gurultak. Saint-Menoux az Opera irányába futott, s hasztalanul keresett néptelen helyet. A kereskedők meg a seprős, kereksipkás házmesterek a hangzavar hallatára mind kiálltak az ajtókba-kapukba. Saint-Menoux rémülten döbbent rá, micsoda embertömeg nyüzsög a nagyvárosban. Egyetlen négyzetméternyi teret sem látott, ahol magára maradhatna.

Lankadni kezdett. Mögötte a falka dagadt. A gyerekek és a kutyák is a férfiakhoz csapódtak. Az egész utca ordítozott: „a Zöld Ördög! Zöld Ördög! Zöld Ördög!" A járda mellett egy tűzvörös-lovas fekete fiáker várakozott. Saint-Menoux a hágcsóra pattant, ráhuhogott a kocsisra, aki a borzadálytól ájultan bukott le a bakról, kezébe kapta az ostort, s a nyelével a lóra mért jókora suhintásokkal ébresztette föl emezt álmából. Az állat ügetésbe fogott. A fiáker csörömpölve-nyöszörögve lódult el helyéről. Két, öt, tíz kocsi eredt a nyomába. Saint-Menoux tudott autót vezetni, lovat hajtani azonban nem. A derék pára a saját elgondolása szerint fordult be a Place de l'Opéra sarkán, s vágtatott a Madeleine felé. A Rue Royale-ra érve az üldözők száma elérte az ötvenet. A nyitott hintók, landauerek, homokfutók, bricskák, fél- és egészfödeles együlésesek orkánszerű zajjal versengtek, melyikük gyorsabb, össze-összeakadtaktak, bukdácsoltak, fölszáguldottak a járdára, szétlapították a szemetesvödröket, kidöntötték a gázlámpákat, porrá zúzták a kirakatokat, s kisgyerekeket ütöttek el. Egy batár mindenestül berohant egy cukrászdába. A felhasított ló belei a tortaszeletekre omlottak.

A kocsisor végén nyitott szekérféle jött; oldalüléses padjain borgőzös násznép. A vörös menyasszony magasra emelte csokrát, s két csuklás közt azt üvöltötte: „Halál reá!"

Saint-Menoux kocsija egyetlen keréken fordult, s iszkiri, neki a Rue de Rivolinak. üldözőinek tömege egy kis ideig még a Concorde téren forgolódott. Az afrikai, aki egy - már csak két törött kocsirudat vonszoló - gebe hátán lovagolt, vetette magát elsőnek utána, vágtató paták, füstölgő tomporok, ugráló kerekek, recsegő-ropogó kocsiszekrények, csattogó vasak, szétpattanó lécek, záporozó ostorcsapások, dühödt kifakadások és halálordítások tornádójának élén. A sort bezáró kocsi mögött ezernyi törmelék lepte a néptelen úttestet, továbbá merev, égnek álló lábú lovak és elnyúlt asszonyok, akiknek kilátszott a csipkés alsószoknyájuk.

Saint-Menoux lova be akart fordulni a Piramisok terénél. Saját lendülete azonban továbbragadta, egyenest neki az egyik árkádpillérnek. A fiáker négy kereke négyfelé gurult. William Dubington úr a roncsok közt talált rá eszméletlen megrablójára. Első gondja az volt, hogy beletúrjon az iszákokba. Ismét magához vette a gyémántokat, s elballagott. Az ügy a továbbiakban nem érdekelte.

A rettegés hamarabb magához térítette Saint-Menoux-t, mint akár a leggondosabb ápolás. Az utazó egy cella priccsén találta magát. Előzőleg, hogy könnyebben ráhúzhassák a kényszerzubbonyt, eltávolították a szkafanderét.

 

Más időkbe indultakor Pierre meg szokta hagyni távollétének hozzávetőleges tartamát. Annette rendszerint már jóval a fiú visszaérkezése előtt bement a laboratóriumba. Pierre-nél jobban ismerte a készülék elvét és működését. Ám e tudás nemhogy eltompította volna, ellenkezőleg: még feszültebbé tette a várakozás izgalmát. Valahányszor jegyese hirtelen a szeme előtt termett, Annette mindig ugyanazt a boldog meglepetést élte át. De talán még a visszatérés pillanatánál is inkább élvezte az azt megelőző perceket. A remegés ellen egymásba kulcsolt kézzel, egyedül állt az üres kamrában a hely előtt, ahol vőlegénye majd megjelenik, s a semmibe bámult, a csöndet hallgatta, igyekezett kifülelni az esztendőkön keresztül közelítő utazó távoli neszét. De csak tulajdon életének zúgását és süket háborgásait hallotta. Aztán a fiú hirtelen ott termett a semmiből, magasan, soványan, meggörnyedt háttal, tetőtől talpig zölden. Levetette kaméleonszemét, mosolygott, karját nyújtotta. Annette a boldogságtól szinte fuldokolva borult rá.

Ezen a napon hiába várt. Egy óra múltán, karikás szemmel és alig bírva idegességével, már a legrosszabbra gondolt. Egész este, egész éjszaka várakozott. Catherine nem tudta a virrasztásról lebeszélni. Catherine, Filoména unokahúga, hogy engedelmeskedjek nénikéje végső akaratának, elhagyta volt normandiai tanyáját és szerelmét. Ő igen jól megértette úrnője kínját.

Huszonöt éves, masszív, telt keblű, kék szemű szőke volt. Minthogy a háztartásbeli és baromfiudvari teendők ellátása közepett sorjában tizenegy öcsikét és húgocskát cipelgetett a jobb karján, féloldalas maradt, s egy kissé oldalozva is járt. Most Annette-tel töltötte az éjszakát. Egy karosszékben ülve elaludt s hortyogott. Annette föl-alá járt, szorongásában öklét harapdálta, s fölrázta a szolgálót, hogy megkérje: hallgatózzék vele…

Hajnalban már teljesen odavolt. Nem akarta elhagyni a laboratóriumot. Catherine-nek egy tábori ágyat kellett a sarokban felállítania a számára. A szolgáló mákfőzetet itatott vele; ez aztán nagy keservesen elaltatta két órára.

Ébredésekor Annette-nek olyan ötlete támadt, hogy életkedve egyszeriben visszatért. Kipattant az ágyból, s odaszaladt a vasszekrényhez, amelyben apja szakadt szkafandere volt. Tűvel-ollóval nekiesett a ruhának, átszabta a saját termetére, friss noelitba mártotta, s magára öltötte, meg sem várva, míg teljesen megszárad. Mivel Pierre-t valamilyen baleset vagy szerencsétlenség gátolja abban, hogy hozzá visszatérjen, ő maga megy a fiúért. Megtöltötte az iszákot fegyverekkel, élelemmel, orvosságokkal, noelitos kötözőpólyával.

Pierre-nek segítségre van szüksége. „Megyek, szerelmem! Ne félj, ne fájjon többé semmid, itt vagyok, jövök!" - kiáltotta oda neki az időn keresztül Annette. Sürgősen bevégezte előkészületeit, becsatolta az övet, megcsókolta a reszkető Catherine-t, majd amikor a mutatók beállítására került volna a sor, sírva fakadt. Tudta, hogy Pierre az 1890- es évbe utazott. De indulásakor a fiú nem említette sem a hónapot, sem a napot, sem az órát, Ő tehát, hacsak nincs hihetetlen szerencséje, sosem találhat rá.

A karhatalmi szervek meghökkentő tárgyakat találtak a Zöld Ördög zsebeiben. Mindenekelőtt egy katonai igazolványt, amelynek tanúsága szerint tulajdonosa 1910-ben született, s 1939-ben részt vett a Németország elleni háborúban. Továbbá egy levelet, amelyen a francia állam bélyege volt, egy ismeretlen aggastyán képével. Azután kis számozott négyzetekre osztott színes papíríveket, amelyekre a „Kenyér", „Burgonya", „Hús" szavak voltak nyomtatva, meg ez a sajátságos kifejezés: „Különféle anyagok". Végezetül egy 1943. július 11-éről keltezett újságot. Ennek egyetlen lapja szinte teljes egészében egy olyan háború viszontagságaival foglalkozott, amelyet Németország vív Oroszország ellen. Egy tökéletesített eljárással nyomtatott fénykép két monstruózus, támadásra induló gépezetet, amolyan ágyúkkal megtűzdelt mozgó acélbástyaféléket ábrázolt.

Vigne úr, a vizsgálóbíró megborzongott e kép láttán. „Az a nemzet - gondolta -, amelynek egy tucat ilyen masina volna a birtokában, a világ ura lenne!" Megfordította a lapot. Egy másik felvételen két férfi ült egy kitárt szárnyakkal repülő gépen. Mellette négysoros hírecske adta tudtul, hogy a párizsiak egy font marharépát kapnak a DZ jegyre. „Paris-Soir - morfondírozott Vigne úr. - Fura egy cím! Sajátságos ez az illusztrációs eljárás. Az ember azt hinné, fényképfelvételek. Több millió halott… városok bombázása… huszonöt elsüllyesztett hajó a Jeges-tengeren… a japánok Ausztrália kapui előtt… vichy-i kormány… heti egy liter bor. Ez az alak nyilván őrült. Talán zseni, de őrült. Beteges képzelődő."

Mielőtt elzárását elrendelte volna, ki akarta hallgatni. Inkább kíváncsiságból, mintsem szükségből. Meggyőződése már kialakult. Vigne úr, a korrekt hivatalnok az ötvenhez közeledett. Csontos homloka, vérmes természete volt, továbbá vékony szálú, a halánték táján korán ritkuló kese haja és vézna bajusz koronázta villogó fogsora. Saint-Menoux-t négy őr közé ültette, s nekifogott a személyazonosság megállapítását célzó kihallgatásnak.

Pierre-t főbe kólintotta kalandjának ez a buta kimenetele. Tessék, most a múlt foglya, árnyak fogják közre. A négy mamlasz, aki konok kutyapofával felügyel rá, már jó ideje nem egyéb emléknél és rothadéknál! És őt, az anyagtalan testű tudóst ostoba módon ezek az elmaradott fantomok tartóztatják föl utazásában. Tudatlanságuk és hitetlenségük teljes súlya, helyzete egész valószerűtlensége ránehezedett. Ha az igazat mondja, senki emberfia nem ad a szavának hitelt. Ha meg hazugságokat tálal föl, az csak súlyosbítja dolgát e rég letűnt bíróság előtt.

Alig figyelt oda a bíró első kérdéseire, végül leszögezte, hogy csak a Tudományos Akadémia két tagjának jelenlétében hajlandó válaszolni.

-     Esetem nem az igazságszolgáltatás hatáskörébe vág - mondta -, hanem a fizikáéba és a kémiáéba. Egyébiránt irataim ott vannak az ön íróasztalán, ön látván láthatja, hogy én nem vagyok az ön kortársa! Egy fél évszázad választ el bennünket…

-     Hogyne, hogyne! - helyeselt lágy hangon a bíró. - Tisztában vagyunk vele! Ne idegeskedjék! Meg tudná-e mondani nekem, miféle kacifántos ötlet volt öntől az itt látható zöld ruházatot ölteni föl betöréseihez?

Saint-Menoux szívdobogva látta, hogy a bíró föláll, egy faliszekrényből csomagot vesz elő, s kibontja. Abban a sorrendben, ahogyan Vigne úr az íróasztalra kirakosgatta, Pierre fölismerte kezeslábasát, kesztyűjét, csizmáját, iszákjait, a fülhallgatót, a csodálatos módon épségben maradt szemüveget, a hátizsákot, végül az övet és a szemlátomást semmiféle kárt nem szenvedett készüléket, amelyet a bíró az egész kupac tetejére rakott.

Az ifjú tanár, akinek szívébe őrült remény költözött, így válaszolt (miközben megvasalt keze megreszketett a térdén):

-     Én… én csak közvetlen demonstráció útján tudom ezt önnek megmagyarázni. Ehhez az ön engedélye kellene, hogy az öltözéket néhány percre fölvehessem.

Vigne úr megcsóválta a fejét.

-     Hogy ön ismét kisded tréfái egyikét űzhesse velünk, ugye? Vegye figyelembe, hogy én egyetlen szót sem hiszek az ön állítólagos eltűnéseiből. Mindez afféle mendemonda, amilyen a fölizgatott tömeg képzeletében kel szárnyra. Ezzel szemben önt nagyon ügyes gonosztevőnek tartom, s nem óhajtok önnek alkalmat szolgáltatni arra, hogy képességeiből bemutatót tartson nekünk. Először is, adjon nekem fölvilágosítást. Azután majd meglátom, vajon csakugyan szükség van-e a demonstrációra.

-     Nos, hát… a dolog így áll… - kezdte Saint-Menoux. Nyelt egyet, s kivágta az eszébe jutó első magyarázatot: - Ez egy golyóálló öltözék.

-     Ah! Valóban? - kuncogott Vigne úr. - Golyóálló! Talán bizony késálló is?

-     Vagyis hogy… - nyögött elbizonytalanodva Saint-Menoux.

-     Vagyis hogy ön hazudni próbál nekem! - kiáltotta Vigne úr, szikár öklével nagyot csapva az íróasztalra. - Én az igazságot várom Öntől. Nem mesékre vagyok kíváncsi. És mit jelent ez a készülék, mik ezek a gombok és ezek a szabályozók? Talán bizony azt kívánja velem elhitetni, hogy mindez egy kávédaráló? Különben majd utánanézek ennek én magam…

Jobb kezét kinyújtotta a készülék felé. Saint-Menoux ordítva pattant föl:

-     Nem! Ne! Ne nyúljon hozzá…

A négy őr egyszerre vetette rá magát. Az utazó visszaroskadt a székre. Egy szőrös mancs befogta a száját. Saint-Menoux kigúvadt szemmel nézte a vizsgálóbírót, ahogy az sárga körmét egy pillanatig végigsétáltatja a három gombon, ahogy habozik, majd kiválasztja a középsőt, s egy száraz kattanással lenyomja.

-     Ó! - így Vigne úr.

-     Ó! - így a négy rendőr.

Saint-Menoux előtt elsötétült a világ.

A Zöld Ördög levetett gúnyáiból semmi sem volt az íróasztalon.

 

Annette már négy napja virrasztott tanácstalanul. Alig evett. A laboratóriumba zárkózva a láthatatlant fürkészte. Igyekezett meghallani a csend örvénylését, megpillantani a levegő lebbenését, kivenni kedvese átlátszó alakját az üres szobában. Arra gondolt, hogy tán ott is van a fiú, éppen csak egy semmi kis időfoszlány egy- erődfalnál áthághatatlanabb - ezredmásodperc választja el tőle. Néha fölkelt a székről, s reszkető kezével egy fantom után tapogatott.

A fáradtság végül is lebírta. Néhány percre elbóbiskolt, majd hirtelen fölriadt, azzal a meggyőződéssel, hogy átmeneti gyöngesége miatt lett oda az alkalom: Pierre-t fölkutatni vagy megmenteni. Szorongását önvád tetézte.

Éppen ismét álomba merült, amikor egy könnyű nesz fölébresztette. Még álomittas szemmel megpillantott a padlón, két födetlen márványasztal között, pontosan azon a helyen, ahol Pierre-nek ismét meg kellett volna jelennie, egy sötét csomagot. Odaugrott. Fölismerte a szkafandert és kapcsolt részeit. Sírva szorította szívéhez őket. Kikiáltott:

-     Catherine! Catherine! Gyere gyorsan! Látod… látod… - szólt a berohanó szolgálóhoz.

Zokogva nyújtotta feléje a karjára fektetett zöld gúnyát. A két nő óvatosan széthajtogatta a ruhadarabot, kiterítette a márványra, majd amikor a hasán Annette észrevette a szakadást, keze görcsösen összerándult.

-     Szent egek! Hát ez bizony vér - mondta Catherine egy foltra bökve.

Annette felnyögött, s kezével, amelyre csak úgy patakzott a könnye, a tépett szövetet simogatta.

-     Édes Pierrot-m, drágám, kicsikém, hol vagy? Rosszul vagy? Mondd, Pierrot-m, szerelmem!

Hirtelen egy sugallatra fölegyenesedett.

-     Istenem! - fakadt ki. - Hogy is nem gondoltam rá előbb!

Megragadta a készüléket, amely a szkafanderrel együtt visszaérkezett. Maga a tény, hogy visszajött, bizonyította, hogy működik. És a mutatók állása elárulta, pontosan hol található Saint-Menoux az időben.

Kő - sírkő - esett le a lány szívéről. Most már követheti a fiút, s meg is menti. Szövetcsíkot ragasztott a kezeslábas szakadására, megtöltötte iszákjait mindazzal, amit expedíciójához szükségesnek vélt, újra felöltötte szkafanderét, a másikat zsákjába gyűrte, majd készülékét a Saint-Menoux-éhoz igazította.

Tíz perc sem telt belé, készen állt az utazásra.

 

Vigne úr csak azt hitte, amit látott. Ezúttal kénytelen volt a csodában hinni. Igyekezett magyarázatot kapni foglyától, akit csattanós rendőrpofonok időközben magához térítettek.

De Saint-Menoux többé nem figyelt arra, ami körülötte történik. Egyedüli reménye, hogy egy napon visszatérhet saját századába, szertefoszlott. Ezek után vajmi kevéssé érdekelte, mit tesznek vele.

A bíró előjött íróasztala mögül. Föl-alá sétált foglya előtt. Egészen belevörösödött zavarodottságába. Szégyellte, hogy nem éri föl ésszel e természetfölötti jelenséget, egyszersmind pedig bosszankodott, amiért nem tagadhatja. Egyszer csak megállt, odahajolt foglyához, s olyan kérdéseket intézett hozzá, melyeknek dőreségét a lelke mélyén neki magának is be kellett látnia. Amitől csak még jobban elvörösödött.

Saint-Menoux semmit sem válaszolt neki, még csak pillantást sem vetett rá. A kétségbeesés földúlta. Ez a század, amely oly igen vonzónak látszott a szemében, amíg a sajátjába való visszatérte előtt járt-kelt benne, most éppolyan idegennek, vadnak, elmaradottnak tetszett neki, mint a barlangkorszak. Ráadásul még groteszknak is, mindezekkel a morzsafogó bajszokkal és szakállakkal.

Az a brutális kor, amelytől most már mindörökre külön került, az az egyetlen, amelyben érett gondolkodású embernek élnie érdemes. Az legalább komoly kor. Ott az emberek nem vesztegetik az idejüket. Nem szórakoznak.

Azután meg abban a korban van Annette… Snint-Menoux-t egy csapásra elborította a kín. Orcáján könnyek peregtek végig. Vigne úr összevonta a szemöldökét.

Pierre soha, soha többé nem látja viszont édes menyasszonyát. Behunyta a szemét, fölidézte a forrás üde hajat, a lány tekintetének tisztaságát, amelyet a bizalom és a magaátadás oly megrendítővé tett. Szíve megdagadt, egész mellkasát betöltötte. Felnyögött:

-     Annié, Annette, kicsikém…

-     Pierrot drágám, itt vagyok - válaszolt a lány.

Saint-Menoux talpra ugrott.

-     Ó! - így a négy rendőr.

-     Ó! - így Vigne úr. - Egy cinkos! Fogják meg!

-     Többé nem hagylak el - mondta lágyan Annette.

A négy rendőr odarohant. Körmük önnön tenyerükbe vájt, lesunyt fejük egymásnak ütközött…

A rabszállító kocsin, amely a törvényszékiül a tömlöcbe szállította a Zöld Ördögöt, egy olyan - átlátszó - lány is utazott, akinek esze ágában sem volt, hogy akár csak egy másodpercnyi figyelmet is szenteljen e számára új, divatjamúlt Párizsnak, mert sem a múltban, sem a jelenben, sem pedig a jövőben nem látszott olyan szépnek a számára semmi, mint kedvese arca.

Egy órával később szerelmének minden erejével leütötte az óvatosságból a fogoly mellé zárt őrt, s a tér meg az idő falain keresztül elröpült Saint-Menoux-val.

 

-     Gyűjjenek mán enni! - harsant Catherine kiáltása. - Hát nem tuggyák, hogy ma este nyolctul van a kijárási tilalom?

A kijárási tilalom! Saint-Menoux nevetni kezdett. Pazarnak találta a szót. Hej, ez aztán csakugyan 1943-as egy szó… Ezen az estén Pierre fekete kenyeret akart enni, s visszautasította a metéltjéhez kínált vajat. Hej, a szép idők, a szép korlátozások!

Úgy szívére szorította kicsi Annette -jét, hogy az kis híján beleroppant. Megesküdött magában: többé nem hozza magát olyan helyzetbe, mely azzal a kockázattal jár, hogy esetleg sosem látja viszont a lányt. Aztán szaladt a metróhoz, rámosolygott a hasába könyöklő zsémbeskedőkre, s nyolc óra előtt két perccel, verejtékben úszva esett be hoteljának ajtaján. Szobájában eszébe jutott a második kerületi elöljáróságon történt megjelenése. „Hopp, elmondom ennek a derék Michelet -nek, milyen szép volt az édesanyja, mint menyasszony!" Bekopogott szomszédjához.

-     Tessék! - kiáltott ki egy női hang.

Saint-Menoux meglepetten nyomta be az ajtót. Egy földúlt ágyat látott, továbbá egy szennyes fehérneműkkel és rongyokkal borított asztalt, ahol összegömbölyödött macska szunyókált a halom tetején. Egy alacsony széken üldögélő, sárga hajú vénasszony bámult rá. Dézsában áztatta a lábát.

-     Ó, bocsánat! - bökte ki a fiatalember. - Eltévesztettem az ajtót!

-     Nem történt semmi, Saint-Menoux úr! Én kérek elnézést, amiért így fogadom! De hát tudja, a tyúkszemeim miatt van; rettenetes, mit szenvedek tőlük esténkint! Minden fáradtság a lábamban gyűlik össze!

Az ifjú tanár becsukta maga mögött az ajtót. Emez a 22-es számot viselte. Tehát nem tévedett. Michelet alighanem szobát cserélt, mialatt ő távol volt, hacsak Blanet-né úgy nem döntött, hogy mégis kiteszi az építész szűrét. Saint-Menoux dudorászva ballagott le a lépcsőn, s bekukkantott az özvegyhez.

-     Jó estét, Blanet-né asszony! Remélem, jól van! Még ilyenkor is mos?

-     Hej, én jó uram, nem éppen majális ez, húsz disznó, bérlő lepedőjét pucoválni, méghozzá ezzel a nyavalyás mosóporral. És még van képük ezt szappannak nevezni! Én ezt egy nagy rakás szemétnek hívom!

-     Önnek teljesen igaza van, de…

-     Nincs semmiféle de! És ahány bérlő, mindnek csak kapóra jön ez, hogy annál inkább koszoljon! Az ember azt hinné, egész nap egyenest azért szedigélik össze a sok mocskot, hogy este az én lepedőimbe törülhessék! Egyikük még az orrát is a lepedőbe fújja. A végén kénytelen leszek elvenni maguktól a lepedőket! Majd aztán vásárolhatnak maguknak egy szeneszsákot, hogy azon feküdjenek!

-     Elismerem, ez nem éppen szívderítő - helyeselt Saint-Menoux. - De mondja csak, hová tette Michelet urat? Már nincs a 22- esben…

-     Micsoda Michelet urat?

-     Ejnye, hát Michelet urat! Hiszen csak egy Michelet van a hoteljában! Az építész, a vén bolond…

-     Azt hiszem, maga a bolond - vont vállat Blanet-né. - Sejtettem, hogy egy szép nap ez lesz a vége, az örökös számaival. Az én hotelomban soha semmiféle Michelet nem volt. Már hat éve, hogy a 22-esben Brigitte kisasszony lakik. Maga is jól tudja. Utóvégre elég régóta szomszédok! Ami őt illeti, ezt csak zárójelben, előbb-utóbb meg kell, hogy szabadítson a macskájától. Mindenhová odavizel; dögletes. S kérdem én: amikor az embereknek nincs mit enniük, alkalmas idő ez állatot tartani?

Saint-Menoux tűnődve baktatott vissza szobájába. Amikor az imént kinyitotta a 22-es ajtaját, az volt a benyomása, hogy új díszlet előtt áll, s meglepődött, hogy egy ismeretlen nő Saint-Menoux úrnak nevezi. Micsoda ötlet, hogy nem ismerte föl? Hiszen ez Brigitte volt, az öreg gyári varrónő. Hiszen nem is ismert kívüle mást! Mindig is őt látta a 22-esben, ez kétségtelen.

De hát akkor Michelet úr?

Miféle Michelet úr?

Tenyerébe temette a homlokát, görcsös ujjaival próbálva visszatartani az elszökő képeket. Újra látta, amint a járdán áll, s megosztja kenyérjegyét. Előhúzta a levéltárcáját. Kenyérjegye egészben lapult benne, még szamárfüle sem igen volt. Ujjai közt tartva, Pierre már egyáltalán nem emlékezett, miért tartotta szükségesnek megvizsgálni. Megcsóválta a fejét, kétszer-háromszor maga elé motyogta: „Michelet! Michelet!" Ez a név éppen csak annyi nyomot hagyott benne, mint valamely diákkori kellemetlenség.

-      Nincs kétség - morogta -, utolsó kalandom az agyamra ment.

Asztalához ült, odébb tolta az azt elborító iratokat és könyveket, s nekifogott, hogy átnézze Chamayou kanonok könyvének felvételeit, amelyeket még vacsora előtt kivett a noelitkamrából.

Az anyagban két újabb fejezetet talált. Az első az ékszerüzlet elleni „merényletet" beszélte el, a „hős szigetlakó bátor viselkedését", a „drámai hajszát Párizs utcáin", „a bandita letartóztatását" „sötét cinkostársaknak tulajdonítható" szökését, a botrányt, a vizsgálóbizottságot, az őr, az őrparancsnok, a rendőrprefektus, a vizsgálóbíró vád alá helyezését, az utoljára említettnek öngyilkosságát, a főpecsétőr lemondását, a kormányválságot…

A második és rövidebb fejezet a Zöld Ördögnek a második kerületi elöljáróságon való megjelenését taglalta, s arról számolt be, hogy Mademoiselle Martin-Marin, a menyasszony súlyosan belebetegedett a kiállott félelembe. A házasságot sem aznap, sem később nem lehetett megkötni, mert a szerencsétlen lány, aki, úgy látszik, egy kissé meghibbant, rettegő rohamot kapott, valahányszor korábbi vőlegényét újra megpillantotta. Jegyesét a Zöld Ördöggel azonosította, s úgy képzelte: ha az elveszi, ő elveszett - hites ura helyett a démon lenne rajta úrrá.

A kanonok néhány kegyes kommentárt fűzött a dologhoz, s két részvevő mondatot intézett a hajadon, illetőleg a vőlegény - Michelet úr - címére.

Michelet!

Saint-Menoux elméjében egy csapásra megnyílt az emlékek zsilipé. Megint látta a szakállas kis építészt…

Fölpattant, hogy széke fölborult. Meglelte a dolog nyitját!

-     Hát persze! Többé nem létezik; sosem is létezett, hiszen a szülei nem házasodtak össze!

A rendkívüli esemény okozta remegő izgalommal ült vissza a helyére. Sebtében egy tiszta papírlapra rajzolta az eltűnt hozzávetőleges arcképét, s lejegyezte mindazt, amire vele kapcsolatban emlékezett.

Időnkint, hogy új lendületre kapjon, bele beleolvasott a kanonok elbeszélésébe. De le kellett állnia. Már nem tudta, emlékezik-e, vagy csak úgy kitalálja, amit ír.

Azt írta: „villa". Ez volt az a kép, amely a legélénkebben maradt meg benne. Pontosan emlékezett az agyoncikornyázott házra. Alkalmasint az is éppúgy eltűnt, mint alkotója. Kíváncsiság fogta el, miféle ház is nőhetett a helyén. Fölkelt, az ablakhoz lépett: csodálkozva állapította meg, hogy a fura építmény továbbra is ott áll. Látta, hogyan rajzolódik ki tornyocskáinak és hóbortos tetejének fekete sziluettje a csillagokkal teliszórt sötétkék égen. Ez illogikus volt. Saint-Menoux úgy döntött, hogy másnap közelebbről is megszemléli.

Az éjszakát nyugtalanul töltötte, többször is fölébredt, megtapogatta a meghitt tárgyakat, ébresztőóráját, papucsát, hogy megbizonyosodjék: csakugyan visszatért, teljes életnagyságban itt van a saját rendes korában.

Amikor ablakot nyitott, még álomittas szeme a mozaik-macska képét nyelte magába, meg az egész groteszk állatseregletét, amely a metró túloldalán, a Michelet-ház kéményein összegyűlt. Hamar rendbe hozta magát, keresztülvágott a bulváron, s elhűlve olvasta le a szép reggeli napfényben rózsálló kőről az alábbi bevésést: „Alexandre Jaretier építész".

Így hát ugyanaz az épület, hogy fölhúzzák, másik építészt talált magának! Az ifjú tanár lehajtott fejjel, hátravetett kézzel ballagott el a Glaciére metróállomás irányába. Meg-megállt, hogy jobban gondolkodhassék, majd ismét útnak indult; a lába magától vitte.

Szüksége van-e hát a világ menetének arra, hogy ez a szörnyű építmény létezzék, mégpedig pontosan ezen a helyen? A mi kicsiny Naprendszerünk nem látható a végtelenben. Földünk egyike legparányibb bolygóinak. Párizs a Földön? Észrevehetetlen bibircsók. Annak, hogy egy házzal több vagy kevesebb van-e Párizsban, milyen jelentősége lehet a világegyetem szempontjából?

S mégis, minthogy az az ember, akinek e házat épp e szénhalmok meg e bútorraktár közt föl kellett építenie és ilyen bohózatba illően kicifráznia, nem született meg, egy másik jelentkezett, hogy pontosan ugyanazt a feladatot végrehajtsa.

Tehát, ha XIII. Lajosnak nincs fia, utódja akkor is a Napkirály lett volna? És ha Eiffelt zsenge korában elviszi egy vörheny vagy egy gégelob, Párizsban akkor is állna a Mittudoménmilyen-torony?

Saint-Menoux rádöbbent, hogy a múlt századi beavatkozásai révén módosult eseményeknek pusztán személyi jelentőségük volt; ő maga semmit a világ arculatán vagy a történelem folyásán nem változtatott.

Sértve érezte magát emberi önérzetében. Hát valóban nem több ő, s nem többek embertársai a kazán tüzelőterébe vetett szén rögöcskéknél? Életük ég. Minden szív, minden lélek hozzájárul valamivel a közös lánghoz. És a turbina forog, ahogyan forognia kell…

Vagyis az egyének végzetén tán lehet módosítani, ám az emberiségé kérlelhetetlen. Az emberek tömege nem kerülheti el az évszázadok során reá leselkedő katasztrófákat.

Ezek szerint Essaillon szándéka, a köz, üdvén fáradozni, teljességgel hiábavalónak bizonyult. Jósággal, türelemmel és szeretettel kétségkívül kimenthetünk egy-egy férfit vagy nőt a bajoknak és szenvedéseknek abból a mocsarából, amelyben valamennyien tocsogunk. De senki és semmi nem akadályozhatja meg a sokaságot abban, hogy végzetébe ne rohanjon. A noelit, mint találmány, fabatkát sem ér, hacsak arra nem alkalmas, hogy maga érleljen új szerencsétlenségeket az emberiség számára.

De miért is kell ez utóbbinak annyi háborún és forradalmon keresztülmennie, a gyűlöletnek, fájdalomnak és vérnek ilyen óceánjában megmerülnie?

Miközben a metró a Racine-villa felé vitte, Saint-Menoux ezeken a kérdéseken töprengett.

- Házasodjunk össze! - indítványozta Annette. - Minek tovább várni? Annyira féltem, hogy elveszítelek… - Ott állt, aranyló kezével a bicepsz tájékán Pierre zubbony- ujjába kapaszkodva. A fiú felé emelte fejét, amaz pedig elámult tekintete tisztaságán.

Hogy egymásra pillantsanak, az emberek csupán egy darabka húst emelnek meg: a szemhéjukat. Köztük kemény üvegajtók maradnak csukva. Néhány, a számítást nem ismerő lény, midőn arra a másikra néz, akit szeret, kitárja szemének ezt az ajtaját. És tekintete akkor hazugság nélküli út, amely meleg lelkéig vezet. Annette ilyen mezítlen szemmel nézett Pierre-re, ez pedig megrendült ettől. Föl nem érte ésszel, hogyan is tudott ekkora szerelmet ébreszteni. Szinte megrémült attól az egyszerű és teljes adománytól, amelyeket e szembogarakból kiolvasott. Nem volt bizonyos abban, vajon csakugyan elég erős, elég szilárd-e ő, hogy kiérdemelje az ilyen fokú bizalmat. Szerette Annette-et, de érzelmét mértékletesnek ítélte ahhoz a másikhoz mérten, amelynek ő volt a tárgya. Egy tartózkodóbb szerelem tán inkább ínyére való lett volna.

Ilyenkor belemerült e nyitott szemekbe, tüzet fogott lángjuktól, fölfújta girhes mellkasát, s néhány másodpercre rákényszerítette szívét, hogy a lányéhoz igazodjék. Csakhogy ez nem tartott soká: a fiú egykettőre visszavedlett önmagává. Szégyellte magát emiatt. Mert hiszen érzelmeiben éppolyan tisztességes volt, mint okoskodásaiban. Helyzete nem egyezett a lányéval, s hamisnak tetszett a szemében, akár valamely egyenlet, amelynek két tagja az egyenlőségi jel két oldalán nincs egyensúlyban.

Annette nem foglalkozott semmiféle összehasonlítgatással. Nem is képzelte, hogy többféle hevű és minőségű szerelem létezik. Szereti Pierre-t. Pierre is szereti őt. Ez csak egyszerű.

Annette fölkérte a fiút, költözzék ismét a villába. Fütyült az illendőségre. Pierre nyárspolgáribb volt. Ennek ellenére sutba dobta fenntartásait, s újra elfoglalta azt a szobát, amelyben Essaillon életében lakott. Költözködéséhez nem vett igénybe segítséget. Túlontúl féltette a kincseit. Csak a legnagyobb üggyel-bajjal bírta három málháját az auvergne-i tűzifás-kocsmáros kézikocsijára fölmesterkedni. Könyveit csak úgy a targonca aljára hányta, az egész rakás hegyébe dobta azt a néhány ruhaneműt, amije volt, nekiveselkedett, felnyögött, elindult. Blanet-né hatalmas istenhozzádot intett feléje seprűjével, s ruhaujjába törülte a szemét. Pierre előzőleg egy pár könnycseppforma gyöngy fülbevalót adott neki emlékül, meg egy lazúrkő kalaptűt.

A targonca rudak remegtek, ugráltak Saint-Menoux törékeny kezében. Hússzor is csak egy hajszál választotta el a kocsit a fölbillenéstől, egy ízben pedig Saint-Menoux kis híján elüttette magát azzal az egyetlen autóbusszal, amely Párizs belvárosában még járt. A behemót masina, hátán gázkelevényével, tőle egy lépésnyire állt meg, bődült fékcsikorgás kíséretében.

-      Te hólyag! - üvöltött a vezető.

A nyizege Pierre-nek még ahhoz sem volt mersze, hogy elmosolyodjék e minősítésre. Megtörülte a homlokát, továbbindult, s teljesen kimerülve végre célhoz ért.

Mégsem látszott egészen boldognak Annette-hez való visszaköltözése óta. A lány néha úgy talált rá, hogy a fiú a tenyerébe hajtott fejjel és valamely kínzó gondolattól eltorzult arccal ült az asztalnál. Megesett, hogy még csak nem is válaszolt a lány szavaira. Annette ilyenkor fölemelte a fejét, s látta, amint a fiú felhős homlokkal és tétova szemmel űz valamilyen álmot… a lány szelíden a látókörébe emelte a kezét. A fiú visszatért a földre, elpirult, bocsánatot kért.

Két hét alatt képes volt még jobban lefogyni, még inkább meggörnyedni. Orrcsontján megfeszült a bőr.

A nyugtalankodó Annette szerette volna megtudni, mi bántja. Pierre mosolyogva válaszolta, hogy semmi, s továbbra is álmodozva bolyongott a házban meg a kertben.

A lány kétszer is rajtakapta, amint a laboratórium vas faliszekrényeiben matat. De annak a szekrénynek a kulcsát, amelyben a szkafanderek voltak, Annette magánál tartotta. Többé nem akarta elereszteni a boldogságot.

Kitűzte a házasságkötés napját, siettette a formaságokat. Ekként nógatva, Pierre is mintha megint boldog lett volna. Annette minden reggel kivirult arra a gondolatra, hogy ismét egy nappal kevesebb választja el attól a pillanattól, amikor a felesége lesz. Egyre hosszabb ideig szépítkezett. Még puhábbá akarta tenni bőre szemcséit. Megnézte és szépnek találta magát. Megsimogatta mellét és csípőit, kacagott, a fiú helyett is boldogan az adományért, amelyben majd részesíti; csókokat hintett a falon túlra, mindenfelé szétfröcskölte a fürdővizet.

A házasságkötés napjának közeledtével Pierre visszasüllyedt komor hangulatába. Korábban azt hitte: a boldogság, hogy végre csakis a magáénak tudhatja Annette-et, elűzi majd esztelen gondolatait. Ám ezek továbbra is eluralkodtak elméjén. A fiatalember immár hetek óta olyan különös elgondolásokat forgatott a fejében, olyan rendkívüli tervet kovácsolt, hogy ezekkel szembeállítva a szív és az érzékek örömei mellékeseknek, jelentékteleneknek hatottak.

Egy héttel a kitűzött időpont előtt nem állta meg tovább, s elhatározta, hogy szól.

Este történt, a kertben. Az enyhe telet korai tavasz váltotta föl. Rózsállott az áttetsző levelek közt az ég. Annette a nagy fonott karosszékben ült, Pierre a lábánál, a füvön. Messziről odaszűrődtek a városi zajok, egy magános teherautó motorzúgása, egy fiáker vasalt kerekeinek az úttesten rendezett kavalkádja. Az ágak közt hébe-korba egy-egy madár tollászkodott álmában. Szintén alvó társa egyet pittyent örömében.

Pierre Annette térdére fektette a fejét, Annette Pierre hajára a kezét.

-     Pierre, én Pierre-em - mondta halkan a lány boldog vagyok…

A fiú nem mozdult. Válaszolni sem válaszolt rögtön, ő is boldog volt. Miféle téboly készül megint messze ragadni ebből a békességből? Majdhogynem szándéka ellenére kezdett beszélni.

-     Annie- Annette - mondta nagyon csöndesen, olyan szelíden, mint az alkony -, tudja, mennyire szeretem önt. ön az én életem. A számomra ön a föld valamennyi virága, az ég minden fénye és kékje meg a dalok meg a frissen sarjadó fű meg a reggeli harmat. Szerelmem, a közelgő napnak, amely önt mindenestül a karomba adja, már előre érzem perzselő, napfényes örömét. Csak rágondolok a gyöngéd pillanatra, mikor ön az enyém lesz, és a szívem máris parázzsá, a vérem lángoló arannyá válik. Szeretném, ha már itt volna ez a csodás óra, mely mindezt, ami most még elválaszt bennünket, eltünteti majd, mindörökre egyetlen lénnyé egyesít minket. És mégis…

Annette a fotel támlájára hátrahajtott fejjel, hunyt szemmel mintegy olvadni érezte a testét, a szerelmes szavak édességétől elbódulni érzékeit. A vesszőfonaton elomló haja lassacskán már eggyé vegyült az éjszakával…

Az utolsó két szó úgy fölébresztette, mint valami zuhany. Fölült.

-     És mégis? - kérdezte fagyosan.

Saint-Menoux összeszedte minden bátorságát.

-     És mégis, kedveském, érzem, hogy sohasem leszek maradéktalanul boldog, ha válasz nélkül hagyok egy bizonyos kérdést, amely bensőmet mardossa. Ön tudja, miféle célt tűztünk magunk elé, édesapja meg én. édesapja feladta a játszmát. Elsősorban nyilván fizikai állapota, a hájszövetnek testében való elburjánzása, szívének fulladásai meg a vérmérgezés magyarázzák csüggedését. Ami engem illet, én föltettem magamban: kiadós pihenés és gondolkodás után tovább próbálkozom, hogy a századok folyásában megtaláljam az embereket sújtó nagy csapások okait…

Fölkelt. Annette alig látta a sűrű sötétben. A fiú feje eltűnt a legalacsonyabb gallyak közt. Pierre tompa hangon folytatta:

-     Szerelmével és tudományos képzettségével ön lett volna a segítségemre. De egyik legfrissebb megfigyelésem tragikusan veti föl az emberi végzet kérdését. Ha a következtetések, amelyeket nekem sugallt, helyesek, le kell mondanunk mindenfajta akcióról, s Isten tenyerében kell meghúzódnunk, az Úr kegyébe ajánlva magunkat.

Annette megborzongott. Az éjszakai nyirkosság átjárta ruháit, s hideg kézzel illette a bőrét. A lány visszarázta haját a nyakába és a mellére. Szívében éjsötét volt. Már tudta, hogy Pierre ismét elutazik.

-     Ezt a megfigyelést - mondta a lombokból alápermetező hang - ellenőriznem kell. Kell. Végre kell hajtanom az utolsó kísérletet. Ha az olyan eredménnyel jár, amilyenre számítok, akkor visszatérek önhöz mindörökre, elégetem a szkafandert, s többé nem törődöm a többiek boldogságával, csakis az önével, szerelmem…

Most Annette is fölkelt, s Pierre melléhez dőlt. Hallotta, ahogy szívének gépezete nagyokat dobban, s ahogy hangja tompa morajjal visszhangzik.

-     Ide kell adnia nekem a vas faliszekrény kulcsát. Segítenie kell előkészíteni következő, utolsó expedíciómat. Nem tudom kivonni magam a kötelesség alól, amelyet elgondolásom rám ró. Segítsen végrehajtanom a feladatot, s akkor a közelgő csodás nap a jutalmunk lesz, csúcs, gyémánt tiszta boldogság.

Annette fölsóhajtott.

-     Segítek, Pierre…

 

Már másnap reggel munkához láttak.

Hogy elkerülje az olyan baleset megismétlődését, amely kis híján elválasztotta Annette-től, Saint-Menoux egyszerre három szkafandert akart magára húzni. A két nőnek négy átvirrasztott éjszakába került kiszabni és megvarrni őket. Pierre noelitba mártogatta minden alsóneműjét: az inget, az alsónadrágot, a zoknit. Azt, hogy missziója miben is áll, nem akarta elárulni menyasszonyának. Attól tartott, hogy a lány vitatkoznék, s megpróbálná rábeszélni utazása elhalasztására. Péntek estére minden készen állt.

Az indulás pillanata elérkezvén, Annette segített vőlegényének fölszerelkeznie. Ajkát harapdálta, hogy visszafojtsa zokogását.

Pierre a kezébe fogta a földúlt arcocskát.

- Kedveském - mondta szelíden -, nem kell sem bánkódni, sem félni. Holnap reggel tíz óra előtt hazaérkezem. És nincs semmi kockázat. Hiszen tudja: minden óvintézkedést megtettem…

Annette bólintott.

Nem merte kinyitni a száját, attól való félelmében, hogy kínja kirobban. Szomorúbb volt, mint amilyen nyugtalan. Szomorú annak láttán, hogy a nagy nap előestéjén a fiú képes másra gondolni kívüle. Szomorú, amiért szeméből olyan ajzottságot olvasott ki, melynek oka korántsem a szerelem volt. Szomorú, amiért valamit titkol előtte…

Pierre még egyszer átnézte az iszákok tartalmát, egy papírlapot nyújtott oda a lánynak, s csókot lehelve Annette ajkára, eltűnt.

A lány el akarta olvasni az üzenetet, de amikor lepillantott, kicsordultak a könnyei. Nagy nehezen erőt vett magán, kifújta az orrát, megtörülte a szemét, s az alábbi jegyzetet olvasta:

„Toulonba utazom, 1793. július 12-ébe, a napóra szerinti hajnali három óra nulla perc nulla másodpercbe."

 

-     Hő, dög! Csökönyös szamár, te! A kecske anyád! Hő, ha mondom!

Nyöszörögtek a kocsirudak, csikorogtak a sodronyok, csattogtak az út kövein a lópatkók. A nehéz kerekek körbe keringőzték tengelyüket. A kocsisor kínai árnyjátékként rajzolódott e nyári éjszaka égboltjára. Az árokban hasaló Saint-Menoux meghatottan szívta be a katonai konvoj szagát, az állati bőr, a ganaj, az összevegyült emberi és lóverejték bűzét.

Egy pillanatig azt hitte, visszatért 1940-be. Fölismerte ugyanazoknak a kocsiknak, társzekereknek a sziluettjét, amelyek május tizedikén Belgiumba vonultak be. Mintha a hétszentségelő Crédent hangját hallotta volna.

Mélabúsan emlékezett a bajtársai körében eltöltött gyötrelmes hónapokra, a szép testvériségre, mely a különféle osztályokhoz tartozó embereket egyesítette, meg az álszenteskedés nélküli önzésre, mely szembeállította őket, ha úgy fordult.

Sóhajtott, megnyomta a vibrátor gombját. A pillanat nem volt alkalmas az álmodozásra.

Keresztülszelte a konvojt. Az útfélen, fölborulva, egy átalagokat szállító nehéz társzekér hevert. Egyik kereke a levegőben pörgött, vízszintesen, bágyadtan. A fölbukott ló, melyet a kocsirudak a földhöz szögeztek, megpróbált talpra állni, kapálózott a sötétben. Az egyik katona üvöltött: egy hordó szétzúzta a lábát. Kis embercsoport rámolta le, ami a kocsin maradt, s foglalatoskodott egy nyeles lámpa világánál az állat körül.

-     Vágjátok el az istrángokat, azt a jóistenit! Tágulj onnét, ökör, még pofán rúg!

A nyeles lámpa sárga fénye furcsa egyenruhákra esett, meg egy kétcsücskű sipkát viselő, bajszos, marcona hadfira, a manőver irányítójára. A földön bortócsa csillogott.

Saint-Menoux továbbhaladt, keresztülszelte a járműveket és az inukszakadtáig húzó állatokat, s elérte a konvoj elejét, ahol egy csapatnyi gyalogos menetelt. A kantinosné barackja dallamára.

Az ellesett beszélgetésekből megtudta az utazó, hogy a konvoj lőszert és élelmet szállít az ostromlók legelőretoltabb állásába, az előző napon elfoglalt faluba, a kikötőt uraló domb tetejére.

Saint-Menoux a konvoj elé vágott. Már szürkült, s az ifjú tanár végre körülnézhetett. Katonák aludtak a szabad ég alatt, az árkokban, szalmán vagy aszott füvön. Némelyek az olajfaligetbe húzódtak meghálni. Egy lyukas fenekű, hatalmas kövekkel megtámasztott hordóból két rongyba burkolt láb meg horkolás hangja meredt, illetve szűrődött ki. Néhány, álmában horkanó-fújtató árnyék terült el a tűz körül.

Saint-Menoux beért a faluba. Az első házaknak még füstölgő, üszkös falai a pirkadati égre meredeztek. Egy combig tekert lábszárvédőt viselő szürke barkós gránátos őr sétálgatott keresztbe az úton, vállán puska.

A főtér egyik zugában a szakácsok rézüstöt akasztottak szekérrúdra, s alágyújtottak. A legfiatalabb szakács, egy cigányképű legény négykézláb ereszkedve fújta a pattogó ágacskákat. Haja be volt fonva, akár az öreg katonáké, copfja mereven himbálózott a nyakában.

-     Bouffe! Bouffe! - kiáltott oda neki buzdítólag egy kerek piros szövetzubbonyba és a térdén lyukas fekete nadrágba öltözött, öles, mocskos ördög. - Sose fogsz annyit zabálni, mint amennyi szamársegget a saint-bandol-fe-iak befaltak!

Főzelékeket, füveket, krumplit szórt az üstbe. Fején olyan piszkos bojtos sapka ült, hogy eredeti színét lehetetlen volt megállapítani. Az ördög harákolt, és jókorát sercintett, hogy megtisztítsa a hangját.

A falu körül hallgattak a tücskök. Platánfáján gubbasztva, egy rigópár trillázva köszöntötte a hajnalt. Ló nyerített, fölverve az egész istállót, amely nyomban horkanásokkal lett teli. Egy denevér cikcakkban röpült el a tér fölött; sietve szállt az öreg kastély romjai közti tanyája felé. Egy szerelmesen fölfuvalkodott örvösgalamb burukkolást eregetett gömbölyded torkából. Minden percben újabb hangok csatlakoztak a madarak koncertjéhez. Egészen közelről sortűz ropogott föl.

-     Nofene! - szólt a termetes szakács, keze fejével megtörülve az orrát. - Azokat a csibészeket végzik ki.

-     Micsoda csibészeket? - kérdezte a kappanhangú kukta.

-     Mit tudom én! Néhány falubelit, akiket tegnap a csata után fogtak le. Végtére is példát kell mutatni…

-     A nemjóját! Hová a pokolba raktad a szalonnát?

Ideges női nevetés harsant föl, majd halt el éppolyan váratlanul.

-     Van, aki nem vesztegeti az idejét! A szalonna? Ott van, mögötted, a hordóban. Nem, nem az, az a tőkehal. Te még az orrod ne találnád meg a képed közepin!

Most nyújtózkodó, ásítozó katonák bukkantak elő minden kapuból, s kezdtek a szakácsok tüze körül ődöngeni. Volt köztük mindenféle korú, pelyhes állú fiataloktól fehér borostájú vénekig. Némelyek egyenruhát hordtak: kék kabátot, fehér mellényt és fehér térdnadrágot. A legtöbbjének azonban hiányos volt a fölszerelése; ezt aztán piszkos, szakadt, folt hátán folt civil ruhadarabokkal egészítették ki. Fejükön formátlan sapkát, összekötözött rongyokat, lábukon lyukas cipőt, bakancsot vagy egyáltalán semmit sem visellek. A mezítlábasok és a szakadt-gúnyások éppolyan vidámaknak látszottak, mint azok, akiket szerencséjük új öltözékkel vagy az ellenségtől zsákmányolt szép angol csizmával örvendeztetett meg.

Egy önkéntes, akiről mindenfelé cafatokban lógott a térdnadrág, ablakra való vastag zöld szövetfüggönyt terített a földre, kilépett képletes nadrágszáraiból, ráhelyezte azokat a gyapjúszövetre, s kardjával kezdett emebből újakat kiszabni.

A konvoj érkezését már messziről jelezte a Madame Veto dal, amelyet a kocsisor előtt járó különítmény teli tüdőből fújt. A különítmény rövid zöld zubbonyt és fityegő végű pappendekli sityakot viselő marcona tuskókból állt.

Meglehetősen közelről néhány lövés dörrent. A faluban sorakozót doboltak. A mezőn is megszólaltak a dobok. A rendetlenség egy szemvillanás alatt megszűnt. A katonák tisztjeik köré tömörültek. Altisztek ordítoztak. Kék és vörös dragonyosok trappoltak végig súlyosan a falun, szántásra való igáslovaik hátán. Nyomukban puskájukat a kezükben tartó gyalogosok különítményei meneteltek.

-      Az ostromlottak próbálnak kitörni - - mondta az öles szakács. - Jules látta őket a faluvégről. Vannak köztük sárgák is meg vörösek. Spanyolok meg ángliusok. Melegítsd a levest…

Saint-Menoux láthatatlanul követte a csatába induló katonákat. A falu végén a domb egy kis folyót megcsillantó völgyecskébe kezdett ereszkedni. Túloldalt kavicsos meredek vezetett egy sánc felé, melynek frissen megforgatott földje okker foltot festett a táj szürkeségébe. Jobbkézt az első napsugaraktól rézvörösen csillámló tenger terült el. Pierre néhány kilométernyire egész flottát látott a part mentén horgonyozni: ott volt a touloni kikötő.

Az ostromlottak már átkeltek a folyón, s éppen hadrendbe fejlődtek a domb lábánál, amikor a Konvent katonái „Éljen a Köztársaság" üvöltéssel rajtuk ütöttek. Dühödt kézitusa kezdődött, majd folytatódott örvénylőén az erecske kétlábnyi vizében, végül a túlsó meredeken. Az uniformisok vörös, sárga, kék, zöld, fehér színe összekeveredett, újra szétvált, csoportba verődött a lőporfüst lenge fátyla alatt, amelyet a kis északi szél a tenger felé fújt-görgetett. A csetepaté mérlege, úgy tetszett, igen hamar a franciák javára billen. A vörös egyenruhák kaptattak föl elsőknek a sánc felé. Majd a sárgák következtek. A dragonyosok hatalmas kardcsapásokkal kergették őket. De a domboldalon előretörőket megállította az erődből fölöttük feldörgő sortűz.

Saint-Menoux, akit lenyűgözött a látvány, megfeledkezett utazásának céljáról. Egyszer csak olyan hevesen ugrott föl, hogy egyenest az ég felé kezdett szállni, elhagyva a legmagasabb platánfát is. Mögötte ugyanis mennydörgés robaja harsant: a tüzérség lőtte a menekülőket. Pierre a rémült madarak meg a füle mellett süvítő lövedékek közt repült. Az ágyúk hangja erősebb, ám kevésbé brutális volt modern társaikénál. Számuk a jelen esetben nyolc volt; a dombtetőn, a faluvégen helyezkedtek el.

Pierre keresztülszelt egy fekete füstfelhőt, majd lágyan leereszkedett az üteghez. Ott kellett lennie annak az embernek, akit keresett…

A tüzérek hozzáértéssel ügyködtek, ellátták a lőport fojtással, az öntöttvas golyót begurították az ágyúcsőbe, ez utóbbit a célra irányították, majd odatartották a gyújtókanócot…

Egy pattogó hangú emberke volt a parancsnokuk. Saint-Menoux fölismerte. A tüzér hadnagy fekete parolis kék kabátot és meglehetősen széles, mindkét szárán csípőtől bokáig begombolt pantallót hordott. Sovány fején a használattól némileg kifényesedett, háromszögletű kalap ült, mégpedig oly módon, hogy középső hegyét a hadnagy a jobb fülére csapta, a másik kettőt pedig átkötötte egy- egy fekete pántlikával, amely most lobogott-röpdösött a szélben.

Az utazó közelebb ment a férfihoz, s szenvedélyes kíváncsisággal nézte. A diadalmas reggeli napfény arannyal körvonalazta a hadnagy profilját. A tiszt kurta mondatokat osztogatott, időnkint megvakarta csuklóját, ágyékát, hónalját, azután ismét keresztbe vetette karját a hátán. Sima haja a nyakába hullt, eltakarta a fülét. Saint-Menoux valóban kicsinek és sárgásnak ítélte.

„Igazán jelentéktelen" - gondolta.

Nagyot sóhajtott, s nekilátott az akció előkészítésének. Azért jött, hogy megölje Bonapartét.

 

Napóleon térdre kényszerítette Európát. A nemzetek ma is viselik csizmája lépte nyomát. Napóleon nem hagyta magát az emberek által sodortatni; fölébük kerekedett. Története személyes géniuszából következett. Ha pályája elején meghal, ha egy eltévedt golyó megöli Toulon ostrománál, mi lesz a Történelemmel?

Saint-Menoux már hetek óta ezen rágódik. Szerette volna, ha e kérdést még az előtt megválaszolhatja, hogy magát Annette boldogságának szenteli.

Ha Bonaparte megölésével a franciáknak - a hadseregből vagy a népből - másik császáruk támad, s ez ugyanazokat a háborúkat viseli, az annak bizonyítéka lesz, hogy az emberek korántsem szabadok; hogy rémítő végzetszerűség vezérli őket véráztatta útjukon, méghozzá mindörökkön; s hogy hiábavaló próbálkozás őket erről az útról eltéríteni. Amennyiben így van: aki bölcs, hátat fordít a cselekvő életnek, hagyja, hadd ugráljanak a tudatlanok, ő maga pedig valamely félreeső helyen élvezi a mindennapok apró örömeit.

Pierre gyengéden rámosolygott Annette elképzelt alakjára. Ifjú hitvesével egy kis paradicsomban fog élni, a tér és az idő valamely kiválasztott szögletében, olyan helyen és olyan korszakban, ahol, és amelyben nem fenyegetik őket sem forradalmak, sem természeti viszontagságok. Évekig, évszázadokig, egész örökkévalóságokig élnek majd ott. Semmi egyéb dolguk nem lesz, mint hogy szeressék egymást. Semmi egyéb dolguk? Nos, ez majd elválik! Most végrehajtja ezt az utolsó kísérletet. Még ezen az estén mindent tudni fog az emberek végzetéről. Még ezen az estén Annette férje lesz. Kicsiny Annette! Gyengéd a bőre, gyengéd a szíve. Ezen az estén…

A harcosok kiáltásai, a robbanások, a fölkelő napnak a felhőkre és a tengerre vetett vörös fénye, tette roppant jelentőségének tudata lázba hozzák Saint-Menoux-t. Nyújtott karral, lebegve köröz a füstben lecövekelt köpcös ember körül. Anyagtalan kezét Európa jövendő urának arcán, hátán sétáltatja. Keresi a helyet, hová is lőjön.

A háromszögletű kalap fekete szalagjai és Bonaparte fekete hajszálai libegnek a reggeli szélben. A hadnagy derűsen figyeli, amint az ágyúgolyók a távolban csak úgy kaszabolják az ellenséget. Már kétségkívül arról álmodozik, hogy elfoglalja a várost. Győzelmek, hódítások, hatalom… a halál láthatatlan ujja megérinti a vállát,

Saint-Menoux, hogy cselekedjék, néhány másodpercre fölfüggeszti majd időn kívüli létét. Persze nem sokáig. Az utazó elhatározza, hogy elhelyezkedik az embere mögött, megjelenik, lő, eltűnik.

Heves robbanás rázkódtatja meg a földet- Az üteg porfelhőbe borul. Repeszek durrognak-sziszegnek. Kavicsok ropognak a platánleveleken. Egy letépett kar pörög kereszt" Saint-Menoux-n. Az erődbeli mozsárágyú válasza volt ez. A porfelhő elül. Egy gránát szétvágott két ágyúkezelőt. Bonaparte meg sem moccant. Parancsokat kiáltoz. Az előbb még habozó tüzérek ismét elfoglalják helyüket, s az ágyúk csövét az erődre irányozzák.

Pierre nem akar kockáztatni semmit. Védett helyen fog cselekedni. Az a rőzsenyaláb négylépésnyire áldozatától, éppen megteszi. Máris, mint a pihe, mögéje húzódik, elnyúlik, odatapad a talajhoz. Tökéletes. Most megváltoztatja a világ sorsát. Nagy izgalom lesz úrrá rajta. Kényszeríti magát, hogy lassan lélegezzék. Megvárja, míg szíve elcsitul, s keze már nem remeg. Nyugalomra inti magát. Mindez olyan egyszerű, mint egy mértani probléma. Lassacskán lecsillapodik. Gyerünk. Kikapcsolja a vibrátort. A lőporszag megcsapja. Ágyúgolyók hasítják a levegőt. Süvítés jelzi, hogy gránát érkezik. Ez lecsap, ő meghúzza a ravaszt. Sortűz. Egy tüzér a gránát és Bonaparte közé vetette magát. A gránát nem robbant föl. A tüzér testében négy golyó. Két másik a füle mellett fütyült el. A sebesült tántorog. Bonaparte meg sem moccant. Feldörög a nyolc ágyú össztüze. A föld is beleremeg. Saint-Menoux fegyverében nincs több golyó. A füst szinte megfojtja az utazót, a végzet súlya szinte agyonnyomja. Hát elrontotta. Visszatér a láthatatlanba.

Miért is nem hozott magával másik tölténytárat? Nem tudta, hogy egy görcsösen begörbített ujjtól a browning úgy lő, mint a golyószóró. Sosem használt lőfegyvert, még a háborúban sem. Nem volt ő sem harcos, sem gyilkos. Csupán tudós, az elméletek embere. Most mindent elölről kell kezdenie. Csüggedtnek, irgalmatlanul kimerültnek érzi magát. Még nem mozdult a helyéről. A lövegek továbbra is dörögnek. Pierre úgy lebeg a rőzsenyalábja mögött, mint dugó az állóvízen. Lelkesedése egy csapásra elhagyta abban a minutumban, hogy fegyverének fényes acélcsöve köpködni kezdte a golyókat. A helyébe megmagyarázhatatlan, súlyos bánat telepedett. Talán a fáradtság…

A katona odaadása nem lepte meg. Tudja, hogy embereinek fanatikus szeretete többször is megmentette hasonló áldozatok révén a kis korzikai életét, nevezetesen az Arcole hídján és Acre ostrománál. Csakhogy itt mintha maga Isten taszította volna a tüzért a Történelem menetét összezavarni szándékozó fegyver elé. Isten nem akarja, hogy a világ arculata megváltozzék.

Bonaparte rámutat a lábaihoz rogyott emberre. Emezt két tüzér, akiknek ágyúját amúgy is kilőtték, gyengéden fölemeli, s fedezékbe vonszolja. A kis hadnagy megvakarja a bal csuklóját. A tűzharc folytatódik…

Saint-Menoux kinyújtja a karját, s a föld színén odakúszik a sebesülthöz, akit egy platánfa óvó törzséhez fektettek. Milyen nagy és sovány! Láthatatlan arcával Pierre e sápadt arc fölé hajlik.

A szemek csukva, az orr nemesen keskeny vonalú. Ujjak nyoma feketéllik az orcákon meg a homlokon. A szőke, izzadtságtól és portól csomós haj a fűbe csügg. A felsőajak fölött pelyhes bajusz aranylik. A sebesült mintegy tizennyolc éves lehet. Húszéves korában tán már nem is lett volna képes ilyen lobogó rajongásra. Megmozdítja fél karját, s anélkül, hogy szemét kinyitná, nyög. Bajtársai szétszaggatják uniformisát, s ingéből vett tépésekkel pólyálják be vállát, combját.

-             Csak apró repeszek - véli egyikük. - Talán túléli.

Üvöltő halált köpnek az ágyúk. A domb fölött füstfelleg gomolyog. A sebesült és a két sértetlen katona hasonlítanak egymásra. Hasonló korúak, s egyaránt szőkék. Tán mind egy falubeliek. A három közül a legkisebb, a leg- pirosabb képű erősen összedörzsöli paraszti kezét. Odapillant fekvő bajtársára.

-      Szegény Durdat. Ez hamar kikészült!

A szavak elhagyják a száját, hozzácsapják parányi vibrálásukat a viharzó zenebonához, s füst-fülekbe jutnak.

„Durdat! - figyel föl Pierre. - Így hívták az anyámat…"

A két férfi visszatér az ütközetbe. A kis hüvelykmatyi menet közben keresztülgázolt az utazón. Emez meghatottan fölegyenesedik, majd odaül a fa lábához, s fejét a hozzá hasonlóan termetes sovány és szőke sebesült fejére hajtja. Ha annak a másiknak a haja rövidre volna nyírva, árnyékszerű bajuszkája pedig leborotválva, úgy hasonlítana hozzá, mint öcskös a bátyjához…

Önvád szorítja össze Saint-Menoux szívét. Szeretné meggyógyítani a szerencsétlent, bekötözni sebeit, bocsánatot kérni tőle, megcsókolni az övéhez oly igen hasonló arcát. És hirtelen szörnyű rettegés fogja el. Eszébe jutott, hogy amikor a forradalom és a császárság háborúit tanulta, mit mesélt neki az édesanyja:

-     Nagyapád nagyapja - mondotta volt - egyetlen sebesülés nélkül küzdötte végig ezeket a háborúkat. Egyszerű ágyúkezelőként kezdte. Waterloonál már kapitány volt. Mire megházasodott, negyvenéves is elmúlt.

A császár megemlítette emlékirataiban - tette hozzá. - „Hűséges Joachimom"-nak nevezte. Ketten voltak fivérek. A másik Oroszországban esett el.

Az ágyúk elhallgattak. A szél hosszú selyem nyakbavalókként fújja el a füstöt. Amott a vörös erőd szürke felhőből bukkan elő. A halottak és sebesültek élénk színfoltokkal tarkítják a völgyet. Egy gazdátlan ló nyargal, hirtelen megáll, kirúg, nyerít, lassan a folyóhoz üget, s hosszasan iszik. Egy tétova tücsök megpróbál belefűrészelni a levegőbe, azután megismétli a hangot, végül gyorsabb dalba kezd. A sebesültek nyögnek. Egyikük, egészen közel, szakadatlanul káromkodik; bugyborékol a hangja.

Saint-Menoux minden porcikájában reszket. Fogai összekocódnak. Most már nincs kétsége: ez az ember, akit lelőtt, a Durdat fivérek egyike. Talán a saját őse…

Immár ezernyi tücsök cirpel örömében a napfényes fakérgeken.

-     De jó szaga van a tengernek! - mondja egy arra menő katona.

Saint-Menoux a sebesült mellett térdel. Honnan tudhatná meg?

Egyszer csak árnyék vetődik a heverő testre, mintegy kettémetszve azt. Az utazó fölemeli a fejét. Bonaparte áll ott. A kamaszt nézi, aki megmentette az életét. Egyetlen szó nélkül, közönyösen ad jelet, hogy szállítsák el. A sihedert hordágyra rakják. Vércsöpp hull keresztül Saint-Menoux-n, ragacsossá téve egy fűszálat.

 

Catherine megterítette a lakodalmi asztalt. Két teríték egy csipkeabroszon. Kristálykelyhek, amelyek zengenek, ha csak hozzájuk ér az ember. Néhány szál fehér orgona. Kicsiny asztal. Két aranysárga fonatos szalmaszék. És íme, ott a rózsaszín és fehér szoba ajtaja.

A fiatal szolgáló behajtotta az ablaktáblákat, fölgyújtotta a lámpákat; arra gondol, hogy hamarosan ő is férjhez megy. Várja a legény Normandiában. Mielőtt elváltak, megállapodtak. Egy langyos éjszakán történt ez, egy almafa alatt. A legény nagy és erős. Catherine úgy érezte, hogy a fa törzse az égboltig mered, s valamennyi csillag az ő húsába ömlik. Karját a mellére szorítja. Elpirul. Vállat von, szalad a sütőhöz…

Pierre és Annette a tizenharmadik kerületben házasodtak össze. A plébános a sekrestye meghitt csöndjében adta rájuk áldását. Az elöljáróságon a cipőjegyre várakozók sorából kérték föl tanúikat. Ezek fáradozását Saint-Menoux cigarettacsomagokkal hálálta meg. Mielőtt hazatértek volna, Annette szerette volna megnézni férje legénylakását.

Blanet-né meghatottan üdvözölte őket:

-    Ah! Saint-Menoux úr, de szép menyecskét kerített magának! S milyen aranyosat! Gratulálok! Ha szegény Gastonom megérhette volna. ..

Megtörülgette a szemét. Az ifjú házasoknak el kellett fogadniuk az aperitifet, amellyel - még egyre szipákolva - megkínálta őket: az igazi, még Potintól származó portóit… Az utolsó üveg…

Mindhárman fölbaktattak Pierre emeletére.

-     Elnézést, előremegyek - mondta Blanet- né. - Kinyitom az ajtót. Garnier úr ebben az időpontban nincs itthon természetesen! Billancourt-ban dolgozik, ő lakik most az ön volt szobájában. Bocsássák meg, ha rendetlenséget találnak. Nem mintha piszkos ember volna, de azért csak nem nyertem a cserével, hogy ön elment. Tessék, lépjenek be. Micsoda vén disznó mégiscsak! Asszonyom, elnézését kérem, összevissza beszélek már miattuk. Mind egyforma. Mindent széthagynak…

Sem Pierre, sem Annette nem figyel rá. Annette nagy gyengédséggel nézi a szűk, szürke szobát, a vaságyat, a puhafa asztalt, a foszlott ágyelőt, a színehagyott kettős függönyöket. Szelíden kikarol a férjéből. Áhítatosan lépked keresztül a szobán, kitárja az ablakot, megtekinti azt a kis világot, amelyre a fiú naponta nézett.

Pierre hozzá lép, kezét gyönge vállára teszi. Nem néz, csak Annette-ra.

-     Micsoda különös ház! - szólal meg amaz halkan.

A fiatalember fölemeli a tekintetét. A Michelet-féle lak aránytalan teteje, groteszk tornyocskái, vigyorgó állatai rajzolják eszelős sziluettjüket a gyöngülő fényű esti égre.

-     Minou! Minou! Gyere, kiscicám! Gyere, kicsi majminkóm! - hallatszik át a szomszédos szobából Brigitte kisasszony hívogató hangja.

Saint-Menoux hirtelen magához rántja Annette-et, a feleségét, fölkapja, viszi, ki a szobából, szökve-rohanva le a lépcsőn. Vajon Blanet-né kiáltott? Nem Michelet úr volt az? Nem az építész, rikácsoló, mocskos szellemalakja ugrál utána a lépcsőn?

Végre itt a bulvár, itt vannak a járókelők, itt a könnyű mennybolt meg a várakozó kerékpáros taxi…

A két, szvetteres ember rátapos a pedálokra; hátuk úgy meggörnyed, mintha kifeszített íj volna. Annette, aki most is Pierre-hez simul, nem nyitotta föl a szemét. Pierre pedig nem nyitotta széjjel Annette-et ölelő karját.

 

Követte a hordágyat, amely a sebesültet egyenest az öreg kastély nagytermébe szállította. Ott már vagy száz sebesült feküdt a szalmán, sírva és kiáltozva. A kinti hőség lassacskán beszüremkedett, s hozzácsapódott a lázhoz. Egy rikító színekben pompázó férfiú lépett be tollaktól hemzsegő kalpagban, s néhány bátorító szót intézett az első sebesültekhez. Majd elundorodva az alvadt vér, az izzadó, koszos lábak meg a haldoklókból ömlő ürülék förtelmes bűzétől, mihamar ki is penderült az ajtón. Hármat lépett odakünn, s a fűre hányt. Az éppen arra haladó seborvos gúnyos jónapotot vetett oda neki. A doktor testes, vörös képű fickó volt; ruházata egy kissé már kizöldült fekete posztó térdnadrág és feltűrt ujjú fehér ing. Kezében fekete sávolytáska, abban a műszerei. Határozott léptekkel vonult be a kastélyba. Sorban megvizsgálta a sebesülteket, s megjelölte a gyorssegélyre szorulókat. Durdat-hoz érkezve így szólt: „Két kis repesz a combban, egy a karban, túléli! Majd este foglalkozom vele. Vannak sürgősebb esetek is."

Pierre, aki mellette csüngött a zavaros levegőben, szorongva hallgatta. Az orvos szavai megnyugtatták. Még várt egy kicsit, ide- oda kószált, de nem sikerült megtudnia, mi is a személyneve Durdat-nak. Emez összeszorította ajkát, s zihálva lélegzett. Még mindig nem tért magához.

Pierre-nek el kellett mennie. Azt ígérte Annette-nek: reggel tízre hazatér. Ezt most meg is tette. A lány várta. Amikor őt meglátta, széttárta összekulcsolt kezét, s szeme örömkönnyekkel lett teli. Saint-Menoux-nak úgy tetszett: lidércnyomásból szabadul. Olyan elevennek, olyan szilárdnak érzi magát! Megtapogatta a saját testét, rátette kezét a hideg márványasztalokra, megsimogatta jövendőbelije haját. Levetette az egymásra húzott szkafandereket, megfürdött, evett. Itt van hát, a mellett a lény mellett, akit szeret. Mi fenyegeti? Mindez csak abszurd álom. Még ha a felmenője is az az ember, akit megsebesített, nem megmondta-e a seborvos, hogy túléli? Meg aztán az is lehet, hogy ükapjának az illető csak a fivére…

Saint-Menoux megnyugszik. Annette-ra néz. Rámosolyog. Itt van, igen, teljes mértékben elevenen, amellett, akit szeret. Félelmeiből csak önvád marad. Megfogadja, hogy másnap pontosan ugyanabban a percben visszalátogat a konvojhoz. Ugyanezt az utat teszi meg, keresztülhalad a táboron, beér a faluba, megtalálja a dörgő üteget, a fekete pántlikás kis hadnagyot és a termetes, kollégistabajszú ágyúkezelőt. Akkor majd lövés helyett a cserjésbe hajítja töltött revolverét. A tüzér nem sebesül meg, Bonaparte pedig követi végzetét. Kit érdekel a történelem, a tudomány? Mire jó a tudásnak ez az abszurd igénye? Ha pedig az emberek boldogok akarnak lenni, gondoskodjanak a boldogságukról ők maguk! Ami őt illeti, az övé éppen a karjába simul a Racine-villa kövesútjára huppanó kerékpáros taxiban. Michelet úr fantomja hiába fárasztotta magát a vihogással. Pierre sorsa meg a kisöregé közt nincs semmi közös vonás. Amaz, még amíg élt, sem volt egyéb lárvánál. Eltűnnie sem igen kellett ahhoz, hogy ne létezzék. El kell felejteni ezeket a kalandokat. Az örömnek kell élni. A lakodalom megkezdődött, a nap a vége felé jár…

 

A nap a vége felé jár. Két ember a véres lepedővel borított asztalra teszi a mezítlen sebesültet. A holtfáradt seborvos meglepődik, hogy az embere mennyire sápadt. Két szilánk a combban. Egy a vállban. A szeme csukva. Milyen kemény a hasa! Közelebbről is megvizsgálja, összevonja a szemöldökét. Int, hogy fordítsák meg a sebesültet; közben szőrös alkarjával megtörli a homlokát. Na, itt van! Hát persze! A vese mellett kis lila lyuk. Az orvos fölegyenesedik, int, hogy vihetik.

-      Semmi értelme. Elveszett. Szilánk ment a belébe. Nem éri meg a reggelt. A következőt…

Az éj leszáll. A szőke sebesült hörög a szalmán. A hordágyat kaparja, öreg és fiatal sebesültek jajgatnak, sírnak. Meleg van az elsötétülő nagyteremben. Meleg van a villabeli, rózsaszín-fehér szobában.

Pierre kinyitja az ajtót. Szíve hevesen ver. Szinte fáj. Vajon csak a megilletődéstől? A nagy langyos ágyban Annette várja, a gyöngéd testű Annette, a kedvese, a felesége.

Annette várja. A ház körül az éjszakát hozó szél nyög a fák közt. Az ég messziségében motor zúg. Nyílik az ajtó. Itt van ő…

Annette minden lámpát eloltott. Pierre, az ő Pierre-je megjött! Mennyire fázik, milyen jeges a teste! Annette kitárja a karját, maga is megtárulkozik a fiúnak, egészen. Szíve száll, száll a boldogságban, a napban. Pierre, a férje! Egek, de könnyű az ágyban, de könnyű őrajta! Mint a füst, mint az árnyék! Alig érezni. Annette-nek olyan az egész, mintha álmodnék.

 

A nagy, sötét terembe egy őrmester lép be. Olajlámpást tart. Sárga fénykör vetül a mécses köré. Az őrmester végigsétáltatja a sebesülteken. Egy katona kíséri, a névsort tanulmányozva. Időnkint megállnak egy-egy hallgatag test előtt. Most odaérnek a szőke tüzérhez. Ennek ujjai elernyedtek, végre kinyílt szeme pedig a sötétségbe mered.

A névsoros ember lehajol, int az őrmesternek, hogy eressze lejjebb a lámpást, leolvas a falról egy szénnel odaírt nevet, megkeresi azt a jegyzékében, ajkával megnedvesíti a ceruzáját, és a „Durdat Joachim" név mellé egy keresztet biggyeszt.

 

A Tremplin-le-Haut-beli torony elüti az éjfél utáni egyet. Fehér ágyában, szűzi ágyában Annette fölriad. Ki szólította? Valakinek segítségre van szüksége. Valaki kiáltott az utcán, valaki borzalmasat sikoltott. Egy hang, amelyet ő fölismert, kimondhatatlan kétségbeeséssel a nevén szólította. Azután beleveszett a hang az éjszakába, a halálba. Annette kipattan az ágyból. Reszketve lámpát gyújt. Ráismert a hangra, de a név, amely a szívét betölti, nem bír ajkáig vergődni. Már nem tudja ezt a nevet, pedig hát mégis: ismeri. Fölkapja a lámpát. Kimegy a szobából. Hosszú hálóinge végigsúrolja az előszoba vörös kockaköveit. Hosszú fekete haja a vállára omlik. Annette elhalad egy ajtó előtt, amely alól fény szűrődik ki. Édesapja még dolgozik az ágyában. Megint egyszer hajnalig folytatja majd képtelen kutatásait. Semmi, sem a háború, sem a megszállás, sem a fegyvernyugvás éveinek megannyi gondja nem tántorította el fölösleges munkájától. Szegény, drága, csökönyös apa…

Annette a bejárati ajtóhoz ér. Mostanra már teljesen fölébredt. Már kevésbé érzi az álom fekete mélyéből érkezett szorongást. Feje fölé emeli a lámpát. Ajtót nyit. A lámpa, fénylő négyszöget rajzol az úttestre. Nagyon magasan, a csillagok közt, motor zúg. A hold megvilágítja az üres utcát. Könnyű szélörvény fut föl a három lépcsőfokon, s a lány lábára egy halott falevelet sodor.

 

Párizs, 1942-43.

 

Vége